Takard be tested, ha fázol. Simító
kezem vágyó paplanod, s ha nem vagyok,
leszek. Éveink fénylő csillagok,
együtt láthatók. Te vagy a szép szó.

Mesterien dúlnak tüzek a képzeletemben.
A messzit győzködöm, a borongós hallgatag
rejtekeit. Ahol senki sincs, csak egyedül Te,
s vágy ölében tekeregve, mutatod magad.

Az igazságok mindig világosabbá
válnak a szépség és a valóság
új fényáradatában, mint az érintés.

A vágyakozás, ott izzik a szemedben!
Hogy lehet, hogy nem látják a fiuk
a tüzet a hiányzó öleléseket?

Az argumentum: Fénytől visszaverődő,
halkuló beszéd, tükör, s benne Te,
világít a sötétségben, s nézek az égre

575575
Nagyon régóta száll a pára. Törölni
csak selyem székfű száras kendővel
lehet. De már nincs. Elnyílt a lila virág.

A világjáró hazaérkezett. Várta
csipketerítő, s a fonott kosár.
Vigyázott, hogy lábát ne érje el a sár.

A világjáró hazaérkezett. Várta
csipketerítő, s a fonott kosár.
Vigyázott, hogy lábát ne érje el a sár.

A vallomásban mindig te is benne vagy,
mert elolvasol, élményt keresel.
Észre sem vesszük, kezünk kézfogásban van.

Hülyeségeket beszélnek, a felnőttek.
Még nem tudok rá válaszolgatni,
de a bugyromban gyűjtöm a véleményem.

Versemet, néha finom rezdülésekben
mint hajnal előtt táncoló zord fényt,
kutatni kell, mert elbújt, csókos szerető.

Csak szolgálok és közben átölel a Vers.
Talán szerelem szentéje bennem
van, vele élek és nem mindig keserves..

575575
Sokszor megnézem amit adtál. Képeid,
lényed, s hogy velem voltál: múltidő.
Együtt kellene nézni a képeidet,

hogy a múltidő varázslatából, mindig
megszülessen a jelen, s a jövő
áhított barátsága, a szeretete.

Paradox világ a képek tükrözése,
valótlansága, a valóságnak.
Sohasem érintheted, csak nézni lehet.

Mint sellőt, ahogy kivetett a partra itt

Vágyakozásban, élvezettel néztem
követelőző tested gyönyörét.
Melleid tánca más zenében érdem,
nekem itt minden, talált menedék.
 

Már nem hittünk, kevés volt a remény.
Négy hónap bolsevizmusában éltünk.
Az oláh ordított, minden az enyém!
A kettős gyilkolás csapolta vérünk.

A döbbenet, az döbbent!
Még három emberöltő,
és országunkon emelkednek
a tornyok, az eretnekek,
s magyarok magyarokon röhögnek.

Családokon belül sincs
egyetértés, csak a gyűlölet,
gyűlölete. Verejtékei
képmutató, kerítésbontó
mintha törölgetné, törölgeti.

Amerre csobog a kis patak, átugrál
apró köveken, játéktajtékot
fodroz, s mutatja tükrét, milyen nagy lészen.

Egy magyar ember magyarok ellen tüzel.
Fügét mutogat, talán narancsot.
S az új nemzedék szája,nyálban összefolyt.