A hegyektől kapott bazalt szürkeségű
mosolyok partján kétszáz kurta éve
színt vált felette szeszélyesen az ég
megkopott bárkám is itt ért a révbe

Lassan hét évtizede tart a perem,
életem elemzi  a képzett Szónok,
többször kiürült, és megtelt a terem,
mi lesz az ítélet, még mindig titok.

Ő a nyár utolsó zászlaja
szirmai fáznak a szélben
mintha halkan felsóhajtana
kicsit még hadd égjen éljen
karcsú testét vérbíbor színét
kínálja még meleg napért

Lassan az utaknak a végére érek,
homályos távlatom a ködben nem tiszta,
sértenek a kegydíjak, minimálbérek
fojtogatnak, de nem vagyok pesszimista

Mint út mentére kitett öreg beteg eb
kit sorsa valahol végleg ott felejtett
mint ki megérdemli a mostoha sorsát
már nincs szidás rúgás és már nincs is korlát
mint ki nem sír nem nyüszít már nem is ugat

Most zilált, zavaros, kusza az összkép,
otthont keres a szegény és hazátlan,
hazug göröngyök gördülnek szerteszét,
szabad vagyok éhes emberkarámban.

Hiába kapaszkodik a nyírfalevél
Letépi az ágáról gonosz őszi szél
Végül majd legyőzi sorsának vad tele
A nyár emléke ott a sárban is vele

Megbicsaklott az idő, de meg nem áll,
zsíros barázdák, megbúvó vetések
ölelnek, életet rejt alvó méhed,
e barna fonnyadás most csak tetszhalál.

Versmorzsa

Gomolygó hideg
didereg a szeretet
a képzelet fest.

Elég lenne egy barát tiszta háza
Ahol kedves vita hozhatna lázba
A faasztalon egy kockás terítő
Hiába gomolyog odafenn felhő

Kit nem zaklat kétely gondolat
nem őriz magában arcokat
nem kínozza sok fájó emlék
akit nem zavar lét a nemlét

Jó reggelt krákog a ködből a sok kár,
nem ad eledelt a letarolt határ,
az otthonom szerényen emelt légvár,
minden rászorulót szeretettel vár.

Már örökre Veled maradok
lehet hogy észre sem veszed
mint dermednek rám ködök fagyok
csak Te melegíted kezemet

A csend hullámhosszán már magamat hallgatom,
enyém a napom, a holnapom, a fényeken
nem kell osztoznom, siket, néma a telefon,
a mindenség szép zsivaja nyüzsög fel bennem.

A Hazug, Torz Mítoszok csak lassan ölnek,
lelkünkből az Empátia végleg eltűnt,
Szeretet éltető sója kell a Földnek,
mert dölyfös hipokriták bábjai lettünk.

Csak a lélek sajog, a szám hallgat,
megértem és érzem mély fájdalmad,
nem jár jutalom, nem jár köszönet,
sírd át hozzám némán is őszödet,

Télfélő őszikék

Csorognak az ablakon, kopott falakon
az esőcseppek, sír, könnyezik november,
tépi őt is a szél, fakadó fájdalom,
de a szomorúság is elmúlik egyszer.

Egy kiállítás képei között