Már harminc szeptember sárgult rajtam
hogy rajukat először megláttam
mind megszámoltam az érkezőket
mint hófehéren a tóra törtek
az őszben tán tévesztve az utat
itt landoltak véletlen a húszak

Most lámpást gyújt az estnek a tükör tó
és visszatérnek újból rá az árnyak,
köszönés nélkül szálltak el még tegnap,
mint, ahogy kósza gondolat hűtlen hagy.

A hokedlitől a trónig és vissza
Avagy a vécés néni hatalma

Nem kell a harag és gyűlölet,
a közöny önmagában is öl,
a ki nem mondott szó lelkedet
püföli, mint kőkemény ököl.
Ha beléd mar az élet karma,
elfordulnak tőled az arcok,
bár sebzett lelked azt akarja,

Szonett

Tombolt a nyár és vak volt a szerelem,
szőke hajára a kegyes természet
varázsolt csillogó, apró szemcséket,
elvesztettem eszem, nem volt türelmem.

Kopott könyvek és rég levetett kabát,
álnok barátok, keserű szerelmek,
tépve, törve, mint a késő őszi nád
még a kevesebben is több, jobb leszek,
bár szűk a költségvetési keret.

Nem morbid csak elkerülhetetlen

Már nem tűnődöm tovább a nagy semmin,
behajtok ajtót, spalettát, ablakot,
vitorlát bontok, mese vár odakinn,
naivnak lenni kegyelmi állapot.
Tettek, mulasztásaim pókhálója

a virágkelyhek nevetve nyílnak
sírnak a síkos harmatok
koronát viszek egy öreg sírnak
tó tajtékzik fehér habot
barackfa mosolyok a világra
fürdeti napfény a zápor

Kihunyt az a nap és meghalt az alkalom,
nem mesélsz nekem korhadó padodon.
Vérfürdőbe vittek egykor a vonatok,
karod kiöntött ágyúkat vontatott.

Konténerkeringő
szomszédom szanálásakor

Kürtszó, kiáltás voltam valamikor,
bénult csillagokat felriasztottam,
mára már csak rekedtes fagottom szól,
ha pisszegnek, az is elhallgat gyorsan.
Most csak haldokló légyzümmögés vagyok,