szo 02/14/15
Mezei István
Magamban mindig tereket hagyok,
hiába izzaszt nyár, szorít a tél,
bennük él még Anyám, ki rég halott,
és szól hozzám, ha hallgat is mesél.
|
sze 02/11/15
Mezei István
Foszlanak az álmok
Ma korán hasított belém a hajnal,
mint éles kés az avasodott vajban
riasztott felismerés, a fájdalom,
már nem csak érzem, de biztosan tudom,
nem ilyen telet, februárt akartam.
|
Hol vagytok édes, szerelmetes évek,
hajdan az életem izmosabb fele
eljegyezte magát egy írógéppel,
hogy napom reménnyel kopogja tele.
|
Szürke reggelekben zsibbadt ébredés,
a lelkünk zárt, befagyott erődítmény,
nincs párbeszéd, elfogyott az érzés,
a görcsös kérdőjel ingerszegény.
|
Messze bolyongtam időben, térben,
hosszú utamról most hazaértem.
|
Néha felvillan még bennem a tér,
mi rég zöld volt, most már az is fehér,
a telünk minden dühét kiéli,
véli, ereje emberfölötti.
|
Szombaton volt, vagy vasárnap talán,
őszintén már nem is nagyon tudom,
egy percre kinyílt az égbolt, a határ,
és elcsábított hazug tavaszom.
|
Zúzódik, törik a csont, de majd összeforr,
a szíved sebein gyógyír nem segít,
mikor az üresség arctalan rád ront
az óceántól az érig, sejtekig.
|
sze 01/28/15
Mezei István
Itass át engem kedvesem magaddal,
édes csókoddal, a nevetéseddel,
a gonosz idő durván már belém mar,
de amíg csak lélegzik, él az ember,
addig a Te szereteted, öröm kell.
|
Pálinkás Jó reggelt kíván a magány,
már csóválja farkát tarka kiskutyám.
Épp le, vagy felfelé kanyarog a spirál,
üres a hűtöm, ma semmit nem kínál.
|
szo 01/24/15
Mezei István
Ha beszélsz énhozzám, megszólít tavaszom,
Mikor megcsókolsz, már többé nem szomjazom,
Nem kínoz a hőség, és nem dermeszt a fagy,
Mindentől megóv, véd az, hogyha velem vagy.
|
sze 01/21/15
Mezei István
Megtudod te is valamikor, egyszer,
amint vénülsz, lassan megöregszel.
A szíved dobod, a lábad mozdulna,
nem jár más csak zsebedben az óra.
Mindent megittunk, és mindent megettünk,
évfüzér-sor kanyarog megettünk.
|
Nem kell hozzá vagyon, nem kerül pénzbe,
nekem a mosolyod mindent megérne.
Ha felnéztem az üresedő égre,
a szívem tőle mindig csak azt kérte,
Te légy a sorsom alkonya, estéje.
|
Bámulatra méltó a mustármag hite,
a tű fokába szorult tehetős teve,
az öröklét záloga pár őszinte mise,
mit akarhat itt egy novemberi fecske,
|
Mindig is jól tudtam, és már tudni fogom,
a rossz kompromisszum ellenem fordulhat.
Egyedül maradtam, kitől vegyem zokon,
irigylem röptét a vándormadaraknak.
|
Befagyott már tavam, kertvégi pocsolyán
jéghártya feszül, és ellopott korcsolyám
verseket karcol rá, óceánnak láttam
rég a kacsaúsztatót, most sár alattam.
|
Az egyik csak lop, fosztogat, a másik
elnézi, és mindenét oda adja,
van, ki a sötétre, árnyékra vágyik,
és van, aki fényre, melegre, napra.
|
Együtt ébredek jégcsapos eresszel.
Januári reggel, kérlek eressz el!
Tavaszi hónapok jöjjetek felém,
legyek végre túl már rossz kedvem telén.
|
Az idő tűnik, majd újra visszajő,
korhadt, avult lesz, ami ma friss és új,
szunnyadó magból az élet újra nő,
és a lét a napfénybe kiszabadul.
|
Hosszabb már a nappal, rövidül az élet,
az örök sötéttől miért, hogy nem félek,
egyre több az évem, kevesebb a fogam,
ezt tette velem a lusta időfolyam.
|