Tőled tanultam oly rég halott anyám
Mindent, Te csentél édesen fájdalmat
A szívembe rövid életed alatt
S reményt, e föld nékem is hazám, talán.

Belső hangomnak nyugalma jutalom,
szerinte a világ szép is lehet,
hol megpihennek a feldúlt idegek,
bátran evezhetek tündértavakon.

A kezdetek „kezdetén midőn az Ige
kitaszított minket a létbe semmibe

Már csak fonnyadást érlel, pusztulást szül a szeptember, október, de mielőtt feketén,

Még nem zúzmara, csak az első, őszi dér,
egy régi szeptemberről édeset mesél,
még messze a készülődő fagy és a tél,
de kályhámhoz telepszik a behorpadt tér,

Néha szeret, máskor kegyetlen énhozzám,
de az övé vagyok, ő örökre enyém,
mára mindketten árván, én és a Hazám,
egy kontinens közepén, világ peremén.
Palotám, ligetem csak egy akácerdő,

Szonett Hozzád

Ne fürkészd, már ne keresd vétkem, hibám,
mert mindent megbocsát az, aki szeret,
hadd nevessek magamon együtt Veled,
oldódjon a szenvedés és a magány.

Szelídek közt bátor, ultrák között gyáva,
a fényt úgy lopom be szegényes szobámba.
Tanácstalan vagyok, most merre is menjek,
oszlopot emelek felhőkből az égnek
és langy párából, meg alattomos ködből,

Úgy érzem magam
egy órával a vég előtt

Szonett

Úgy érzem magam, mint egy ifjú kamasz,
kiben salaktalan még a szerelem,
magányos sétáid titkát kilesem,
mintha arcul csapna egy elmúlt tavasz.

Melegít, meddig elér a takaró,
az önámításod finom Palástja,
de nyugalmad, akár a tavalyi hó
eltűnt és meginog, remeg a bástya.

Fázok a nyarakban, izzadok telekben,
hiába futottam, lihegve siettem,
csak nőtt a szakadék köztük és közöttem,
magamra maradtam én az élhetetlen.

Nagyapám fényképe került kezembe,
bátran, felheccelve indult csatába,
Ferenc Jóskának nyalka katonája,
a virtus sodorta és nem az eszme.

Verselni, írni sohasem akartam,
árva sorok kerestek esdekelve,
ígérték, segítenek majd a bajban,
ha kihűl a kályhám és majd az este.
Engem még friss, lágy szelek neveltek,

Bózsing Gyuri barátomnak

Mintha a mához már nem lenne közöm,
mert a faliórám nem ver több reményt,
gondolatban néha messze elszököm,
parti homok leszek tenger peremén.
Hol a szelek vad lovakként nyihognak,

Hetek óta egy tyúklétráról álmodok,
a többivel együtt taposok grádicsot,
és most is, akár ötven-hatvan éve, rég
a cél a határtalan csillagos ég.
Nem ismertünk mi Szüzet, Vénuszt, csak Marsot,

Akár tört lázmérőből higanycseppek 
barátok, meghitt szerelmek családok
gurulnak messze, szerteszét freccsennek.
Mérgezi az embert és kapcsolatot
az értetlenség és a rá mért végzet,