Európa döntött és örökre.
Hazánkat szétszabdalta egykor.
Háborúba sodorva is, elvérzett,
Nemzeti mivoltunk, szinte odalett.

Mintha csak látnám, ma is emlékezem:
1848 március tizenöt, egy kép előttem.
Élen Petőfi, Jókai, ifjak csapata halad.
A Pilvaxból léptek ki, havas eső szakad.

Komolyan lépnek, arcukba vág a szél;
Ők haladnak együtt, a nemes cél felé.
Hol elhaladnak, kinyílnak mind az ablakok;
A zord időben, mosoly fakad az arcokon.

folytatás

Nyírbátor

 A magyar Parnasszuson nem csak vézna, szenvedő, beteges költők ábrándoztak. Van több is, kiknek daliás alkatáról, testi erejéről legendák keringenek.

 Attila nagykirály birodalmának széthullása után a súlyos megpróbáltatások évei nehezedtek a hun-magyar népre.  Az uralkodáshoz szokott őseink  emlegették még Isten ostorát, kinek fél világ hódolt, kardja előtt pedig minden nép meghajolt.

A balsors-tépte magyar nemzet imádsága
 Az országért, veszendő népéért, áldásért
A magyarok Istenéhez, költőnk fohásza;
A meghódított, honfoglalt szülőföldért,

 Az oly sokszor felperzselt otthonokért;
Fűvel benőtt csataterek temetőinek,
És hajnalcsillagának fényeiből született,
Gyűlölet és harag nélkül írva, leborulva;

Eltemettük az óévet hó nélkül,
Nem havazott, tavaszt hozott.
Madarak szállnak, nem dalolnak.
Kiskertünkben rügyecskék bújnak,

 (még mindig emlék)

Amint telnek az évek,
A képek egyre gyűlnek, 
Az emlékek sorában.
 Közeleg a vakáció is.
Lessük a hópelyhek
Hulló, puha szirmait.
Ablakhoz szaladunk,
Tanítás közben is.
Nem szólnak ránk.
Mintha ünnep volna,
 Nézd! - hullani kezd.
Csend van a teremben.
Szemünk az ablakot lesi.
Valami békés hangulat

Árnyékként peregtek mögöttem évek,
Sorban, mint tüneményes álomképek.
A gyermekkori emlékezet, a családi idill;
Karácsonyi gyertyák köré újra visszatér.