Mindig többet gondolok rád vissza.
Múlt éjjel is rólad álmodtam, Anya.
Már virágba borult udvarunk, kertünk.
De boldog is lehetnél itt most velünk!

Virágvasárnap

Áprilisi ragyogás bontogat rügyeket,
Virágba borulnak mind a kertek.
Gyümölcsfákon méhek zümmögnek,
Édes illat száll fel, és éled az élet.

Nagyon vártunk, áldott napsütés!
Március idusára vártunk igazán.
Madarak danája szólt fönn, égi zene.
Erdő muzsikája csendült, zengett.

1961-ben kezdtem pályámat, Máriapócson, Patikában. Első hetekben belép egy látszólag is nagyon ideges ember, aki tőlem kér gumit.

A széttépett hazát elfeledhetjük-e?
A feledés, lehet az elhallgatás bűne?
Miért, mért mérte ránk így a sors?
A háború, az nem a mi bűnünk volt.

Viharvert történelmünk legszebb napja ez,
A vér nélküli forradalom örök emléke lesz.
Mit feltámadt eszmékből életre hívtak,
 Reformkor nagyjai nyomán a magyar ifjak;

I.

Kinek a bűne az újkori  bevándorlás?
Kinek a bűne, hogy szétvernek államokat?
Kinek a bűne, hogy Ázsia, népe menekül ide?
Európa kultúrája végleg elvész a semmibe.

Negyvenöt éve volt télen ily meleg a nap sugara.
Emlékszem: havas, jeges úton szálltam a vonatra.
Majd buszra kellett ülnöm, s tovább vitt Parádra.
Ablakon szikrázott, sütött be ránk a nap melege.
Vígan vitt utam és tudtam én, -: találkozom vele.
Találkozom az álmaimmal, visz utam a vágyaimmal.

   (Megemlékezésünk a református templomban és intézményben 2009-ben)

Kedvesem! Már négy évtizede köszöntelek,
Ennyi, s néhány éve, hogy megismertelek.
Sorsunk összefonódott, s meg sem bántuk,
Romantikus és oly kedves volt találkozásunk.

Január közepén kopog a fagyos tél,
Dermesztő a hideg, elpihent a szél.
Szikrázón süt a nap, s csillogón deres
Ablakon át is csalogat a táj, oly kies…

Csend van, titokzatos méla csend.
Minden alszik, csillagok és a holdvilág
Hinti az ablakra halvány sugarát.

Természeti csapások, földrengések, árvizek;
S lásd: van újra összetartozás és erősödő hitek;
Összedőlt templomok, iskolák és otthonok; 
Mentett életek, gyermekek, csodák s romok…

Elcsendesedett lelkülettel lépsz-e be?
Ó mondd, s tekints magadba; érzed-e?
Érzed-e hiányát a lelki csendnek?
Érzed-e hiányát a békességnek?

Szállongó hópihék, és csillogó remények!
Adjatok örökhírt, s utat a reménynek.
Egy égi jel, egy pislogó sugár, egy emlék…
Derüljön föl bennünk a régi-régi kép.

Kórházban hagytalak ma, Kedvesem.
Bizakodva kellett mégis hazamennem.
Ajkadat sem hagyja el  most panasz.
Tudom, megérezném, ha itt maradsz.

Úgy vártalak. Eddig őrzött a távolság.
Tudtam, hogy vagy, és ez már valóság.
Jó volt álmodozni; éreztem ezt tetted te is.
Üzentünk egymásnak a csillagok által is.