Dalolni volna kedvem, ha nézlek,
Ajkam édes csókját, ha még érzed,
Le ne töröld sohasem mosolyod.

Az álmaid csak te irányítod.

Egy kisgyermek könnyes szemét látva
Lépteim lassulnak az aszfalton
Értelmetlen, hogy ázva és fázva
Gubbaszt egy kopott, koszos matracon

Ahonnan jött, kemény háború dúl

nem mondom azt, hogy gyorsan elszállt
hogy nem gondoltam rád nap mint nap
hogy az idő nélküled megállt
s mindig vidáman jött a másnap

nem mondom azt, hogy többé nem fáj
hogy ötven év nyomtalan múlt el
s bár nincs remény, hogy visszatalálj
csak néha látom arcod, éjjel

csak egy pillanat volt, még emlékszem
egy őrült, mégis forró villanás
szikra gyúlt régen kihűlt szívemben
valóság volt, nem hiú látomás

majd mellém léptél, a tűz fellángolt
testem és lelkem belereszketett
ahogy szemembe néztél, felborzolt
az érzés, édes jövőt sejtetett

sötét fellegek közt bujkáló
sápadt fényű hold virraszt velem
előttem az éjjel, s hullámzó
hangulatom feszíti keblem

ébren vagyok, s fönn a csillagok
próbálnak még utat mutatni
de az éji álomillatok
félek, nem hagynak elaludni

Van egy kis zug, és van egy kis pad,
ahol csak ketten üldögélünk,
kéz a kézben... míg lassan pirkad,
megfáradtan, de együtt élünk.
 
Már nem számolom az éveket,
már nem is tudom, hogy mióta,
de szeretlek, s az arcképedet
a szívemben őrzöm, azóta,
 
ahogy először megláttalak.
De látod, eltelt már sok-sok év,

Nem vagyok... csak létezek,
emlékek közt ébredek.
Éjjel, mikor álmodom,
ott vagy velem, jól tudom.

Elmúlt két és fél év már,
nem vigyázol rám, anyám.
Mosolyom már megkopott,
erőm lassan elfogyott.

Sokszor fáj a félelem,
a nincs-anyám érzelem,
a nincs-apám fogalom,
árva-vagyok tudatom.

Mondd, hány csillag ragyog az égen,
amikor szép szemedet nézem?
Mondd, van vihar, mely elválaszthat,
s felkavarja a fájdalmakat?

Mondd, milyen a vágy, s milyen a tűz,
mely eléget, de karodba űz?
Mondd, és mondd újra, és mondd egyre,
szeretsz... még jobban, percről-percre.

"Ma arra ébredtem", hogy eljött a vég,
arra, hogy "ne bénítson tovább a tél",
ne virrasszon újra a közöny nálam,
s ne nyomja annyi fájó év a vállam.

"Ma arra ébredtem", másképp kellene
életet lehelni gyenge testembe,
lelkem is elfáradt, várom az éjjelt,
várom a csendes, örök sötétséget.

romokban az erkölcs, haldoklik a morál
két mosoly közé ékelődik a halál
nappal is virrasztanak sápadt csillagok
sötétek és borúlátók a jóslatok

sivár a táj, a gyep szomjazva nyújtózik
gyenge szálai között a gaz burjánzik
menekülne, törne egyre magasabbra
de letapossa gyarló bakancsok talpa

álmatlan éjszakák
magányos nappalok
fénytelen villámok
végtelen hajnalok
feledett csókcsaták...
 
hiányzol... úgy kellenél

2023. március 18.

dacolva a faggyal törekedsz az életre
hófehér fejecskéddel a fényre érkezve
még erőtlen tested lágy, puha hó öleli
gyenge napsugár bimbódzó erőd növeli
lelkesen kinyújtod karodat az ég felé
bizakodva tekintesz egy új tavasz elé

2023. február 23.

ketten ültünk csak ott, fenn a domb tetején
nem volt mellettünk más, csak a sziklák s napfény
csendben átkarolt egy hűvös, lágy fuvallat
megborzongtam, jött egy érzés, egy sugallat

repülni kellene, fel, a magas égbe
szállni sasokkal, utat törni a kékbe
mosolygva elűzni minden sötét felhőt
vegyen hátára, kérlelni a lágy szellőt

az őszi napsugár felissza
fájó könnyeid, s nem érti
mért is rohannál hozzá vissza
pillantása szíved sérti

csak vágyakozol mindig csendben
mert hiszed, visszatér hozzád
s a fáradt, langyos esőcseppben
arcát látod, bár titkolnád

ragyogsz a sötét éjszakában
mint sok-sok ezer fehér csillag
kísér édes, bódító illat
örök szerelem évszakában

bár kecses, törékeny virág vagy
de mégis erős, célratörő
indáidból az életerő
nem múlik, ha jő késői fagy

2023. február 20.

csend és nyugalom vesz körül
kint csak egy kis rigó fütyül
érezd, ezt vágytad álmodban
ringatózom két karodban

2023. február 14.

"A köd szitálva telepszik a tájra",
fehér leplet borítva kopasz fákra,
kik ágaikat az ég felé nyújtják,
míg az égi lámpásokat meggyújtják.

Csend van. Köd ruháját az éj felvette,
fehér sipkáját földre terítette,
álmosan a fák ágai közé bújt,
összeolvadt vele a jelen s a múlt.

"Kiköthet majd végre, égnek hálát adva,"
bár imbolyog most a háborgó haboktól,
míg közben hajóját a vihar szabdalja,
s rettegve menekül a sziklafalaktól.

Sirályok hada kering vészjóslón égen,
vadászni halakra hívja korgó gyomruk,
s apró zsákmányok a habok börtönében
riadtan menekülnek, hol lesz a sírjuk?