ő csak egy volt a sok közül
az utcán élt, hajléktalan
nincs már rokona, arctalan
rajta senki sem könyörül

ágya egy kopott nagykabát
piszkos, foltos, rongy hátán rongy
kivetett kutya, egy toprongy
más nem értheti bánatát

pedig régen mindene volt
háza, családja, otthona
nincs élete, karácsonya
nem ismer mást, csak alkoholt

kezed a kezemben
ajkad az ajkamon
szíved a szívemben...
légzésed hallgatom

2022. március 14.

Kép: love.hu

"Valaki, valaki most emleget"
valahogy úgy érzem, ez szeretet,
lehet, hogy rám gondol, és hiányzom?
Nem tudom, de szívesen álmodom.

Elképzelem, hogy forrón átölel,
soha nem voltam hozzá ily közel.
Érzem illatát, bár nincs itt velem,
de fájja őt most is testem, lelkem.

két karommal átkarollak
két szememmel óva féltlek
két kezemmel még megvédlek
átölellek, megcsókollak

velem maradsz, nem engedlek
álmaimba visszatérsz még
szerelmed, mint végtelenség
izzik, éget... így szeretlek

2022.február

Csendben ülök a szobámban,
köröttem csak egy légy zizeg.
Padlóra küldtek, lelkileg,
a szívem mély ingoványban.

Meddig tart ez az állapot,
a se veled, se nélküled,
de közben egyre kérdezed,
szeretsz-e? S magad áltatod.

Én a két lábamon járok,
míg ő kerekesszékben ül.
Neki minden ott van, felül,
nekem nincsenek határok.

Én csodálom a kék eget,
ő csak meséből ismeri.
Szép lehet? El sem képzeli,
nem érzi az űrt, s a teret.

Én merengek egy dallamon,
ő szájról olvas, úgy megért,
nem rajonghat a zenéért,
s hogy mit mondok? Csügg ajkamon.

Torkomra hurkot szorított a lét,
menekülni tőle úgy szeretnék.
Tűzbe vetném oly csalfa arcképét,
de nélküle én, mondd, hogy élhetnék?

Párás szemeim egyre zokogják,
elhagyott, elment, fáj minden órám,
némák lettek a tüzes éjszakák,
kihűlt a szív a bánat folyóján.

"A pókhálóra harmat esett",
a súlya alatt megremegett
a szövevényes pókhálószál,
közepében kis pók szunyókál.

Felriadt ő a harmatcseppre,
próbált menekülni messzebbre,
de a kis csepp, lám, most sem volt rest,
kis pók fején koppant egyenest.

vajon, mit is akarhatnék még, mondd
ha egy mosolygós szempár rám néz
csillogó tükrében bánatot old
s pillantása éget, mint tűzvész

vajon, mit is akarhatnék még, mondd
ha bókjaira megrezzenünk
s míg kacéran reánk tekint a hold
már tudjuk, nincs mit elrejtenünk

A télesti tájban járva
léptem alatt roppan a jég.
A sötéttől körülzárva
reám borul az alkonyég.

Szinte hallom a csengőszót,
gyorsan felnézek az égre.
Vajon meglátom Télapót?
Talán eljön hozzám végre?

Egy hullócsillag szállt alá,
vagy lehet, csak egy meteor?
Száguldása így lett dallá,
és rám hullott a csillagpor.

"Mint gyermek, aki már pihenni vágyik",
úgy nyugtatom lelkem karjaidban,
szívem egyre hevesebben dobban,
s kezem arcodon simogatón játszik.

Mint gyermek, ki érzi anyja hiányát,
úgy keresnélek, ha nem vagy velem,
nagyon fáj, de mégsem röstelkedem,
magamhoz szorítom éjjel a párnát.

szeretet, megértés, félelem
küszködés, aggódás, gyötrelem
s mindez felett tán győz egy álom
a vágy, egyszer valóra váljon

vártuk jöttét a harmadiknak
egy kislánynak vagy kisfiúnak
boldogok voltunk, megszületett
nem sejthettük, de álmunk veszett

most homályba burkolódzom
ne ismerhesd gondolatom
többé ne láss a lelkembe
ne nézz vádlón a szemembe

tudom, nem engem kerestél
csak véletlen reám leltél
lehet, már százszor is bánod
elvettem tőled az álmod

mégis itt vagyok még neked
kezem a kezedben, veled
meddig tarthat ez az érzés
vádaskodás, félreértés

szeretnék elszaladni
magam elől, másoktól
szeretnék elszakadni
hamis valóságoktól

szeretnék talpra állni
de visszahúz a mélység
magamat megtalálni
hogy ne gyötörjön kétség

szeretnék... mit szeretnék
ezt még magam sem tudom
a múltba visszamennék
és úgy járnék utamon

2021. november 15.

ha úgy érzed, most szabad vagy

sárga fejecskéjét büszkén
a nap felé fordította
s a tűző napsugarakat
szomjasan magába szívta

éltető magvacskái még
egy végső napfürdőt vettek
mielőtt a büszke, kék hold
mellett nyugovóra tértek

2021. november 2.

elmúlt egy év, de változatlan
védelmező mosolyod látom