Az utca közepén lakom,
és muskátlis az ablakom,
tulipános az udvarom,
köszönöm neked angyalom.

A kerítés szép meszelt fehér,
Ágota volt a művész tündér,
tölgy kapukon erős pántokat,
Feri gyártott sarokvasakat.

Pókhálón jeges gyöngyfüzér feszül,
november végére advent vetül,
egy az Isten, megroggyan a térdem,
add, Uram, családommal átéljem.

Különös advent köszöntött most ránk,
imára kezünk, mozduljon a szánk,
felragyoghat első gyertya lángja,
ölelj minket, boldogság szikrája.

Sokszor úgy érzem, hogy olyan vagyok,
mint virág, mit az útszélén hagytok,
sok vadvirág között veszne léte,
míg nem jött valaki, hát letépte.

Kerültem így társaimmal egy vázába,
szép női kezeknek pártfogásába,
fekete zongora fogadta a vázát,
hallgattam billentyűk húrok varázsát.

Te voltál az a lány, kit álmaimba szőttem,
Te voltál az a lány, ki után rejtve bőgtem,
ám amikor, csak átnéztél rajtam egy helyen,
pedig neked küldtem első írott sor versem.

Nagyot néztem, ám a busz akkor elment veled,
majd sok év után, látom a régi fényképed,
újra átéltem, csalódás mára már közöny,
minden ami szép volt rég, most így visszaköszön.

Mikulás sosem árulta el jöttének óráját,
nem maszkabálba készül, de álarc fedi szakállát,
útját bíz rója ám, leküzdi mindig fáradságát,
puttonya sosem üres, gyermekek éneklik dalát.

Mikor még a téglajárdák fagyökértől púpozódtak,
az akkori járókelők nem emiatt zúgolódtak,
fő utcán mély árkokban a hullott levelet égettük,
esténként köcsögökben frissen megfejt tej illatát éreztük.

Adventi csokor, vagy lehet koszorú,
szívemben szeretet, lelkem szomorú,
nyújtanám kezem a volt pár barátnak,
lelküket adták mennyek országának.

Várakozás, bizakodás színesek,
szeretetre hangoljátok szívetek,
békesség és reménylángok vibrálnak,
majd hit ad erőt a várakozásnak.

Pókhálón jeges gyöngyfüzér feszül,
november végére advent vetül,
egy az Isten, megroggyan a térdem,
add, Uram, családommal átéljem.

Különös advent köszöntött most ránk,
imára kezünk, mozduljon a szánk,
felragyoghat első gyertya lángja,
ölelj minket, boldogság szikrája.

Könnyezik a hajnal, gyászolja a nyarat,
őszi leveleken színcseppekben harmat,
elhunytak emléknapja, apró kis lángok,
gyűlnek a sírhantok, vázában virágok.

Kőbe zárt fájdalmat, a virág sem enyhít,
néma sírnál megremegsz, ha harang csendít,
fejfák alatt vibrálnak a fények, alkony,
csillagok pislognak a fekete pajzson.

Írjon nekem egy szép kedves levelet,
melyben lefesti Balatonfüredet,
mióta nem jártam ott, mi változott,
a sétányon harmonikás is játszott.

Járja e várost még az a kis vonat,
etetik e még a fehér hattyúkat,
körtemplomban most milyen a miserend,
most is veszik e hullámokba a csend.

Még napsugár csillan nyeldeső fodrokban,
néha a szél zörren a parti bokrokban,
nagy folyam unottan folydogál medrében,
parti fákat az ősz színezett kedvében.

Így botlott az ősz most ős Dráva vizébe,
majd mosolyogva nézte magát tükrébe,
jól sikerült sminkjét még sokáig nézte,
míg a fagy és a dér ezt át nem rendezte.

Mesével kezdődhetne minden elmúlt nyár,
szenvedélye főzés, konyha az oltár,
ott történt valahol a Balaton partján,
talán Zamárdiban kicsi partikonyhán.

Sok-sok évek nyarait szorgalmasan főzte,
egy fiatal szakácsnőt magához kötötte,
Dráva parti kisvárost nyaranta mellőzte,
mert őt Marika néni mindig meggyőzte.

Nekem a versírás az én ópiumom,
szavakba sorok közé csempézem álmom,
kedves szép nők közül, választhatok múzsát,
nem igazán tűrök, semmilyen cenzúrát.

Még viselt szívem is dallamokra játszik,
romantikus ember szép lírára nyálzik,
a gondolatom elfojtani nem tudod,
lehet akármilyen a doktorátusod.

Sírkertekben imát mormol, az oda látogató,
mohával fedett kőkeresztnél, könnyezik nagyapó,
rég vesztett párja után, hetente idelátogat,
elmeséli alkalmakkor, nem kerget már álmokat.

Leszek én is nagy költők utóda,
egy furcsa korszak kiváló írója,
igazatok van nem szerénykedek,
csata sorban én is elöl lehetek.

Hazánk zászlaját büszkén első sorba,
vigyük együtt, a gyalázókat tiporva,
hol sunyin virít, vagy gyűlölet nyíltan,
kajánul röhög, míg Hazámért sírtam.

A feledés ki hullott
feketén az éjszakába,
csöndes egy ország ez
a vörös áfonya bokrában.

Egek csatornái kéretlenül ontják,
azt a vizet, melyet nem imába mondták,
kopp-kopp madárcsőr elemózsiát keres,
hűséges társa később, melléje repes.

Őszi avar között lelhető eleség,
fent varjak keringőznek koromfeketék,
igaz a színek vidítóan csodásak,
ám úton vannak a megrozsdásodásnak.