Bérceken, síkon
ünnepi stóla,
mindnyájan vágyunk
isteni jóra.

Látom ostobák
mekkora a dühötök,
szavaimat tépitek
hátamba döftök.

Rád hajolok, meg ne ázzál,
csókolgatlak, meg ne fázzál.
Szívkamrámban rejtegetlek,
pitvarából nézegetlek.

Elcsendesedett lelkülettel lépsz-e be?
Ó mondd, s tekints magadba; érzed-e?
Érzed-e hiányát a lelki csendnek?
Érzed-e hiányát a békességnek?

Mikor a nyárfák –
egyforma magasra nőnek,
mi nem vagyunk egyformák!
Így adj helyet a verselőnek.

Lelkemben készülök
Kisded fogadásra
S mindig gyarlóságba ütközök!
Irigységbe, kapzsiságba
Emberi gonoszságba!
Mi végre ez a sok gonosz?

Tele van a Hold, tán még ki is csordul –
amerre a Nap áll, éppen arra fordul.
Mintha orra, szája, s két nagy szeme lenne:
de sok földi ember gyönyörködik benne.

Halk síró hangot hallok!
A hideg téli éjszakában
Csendes éj köszönt a tájra
Ablak alatt kutya sír magában!

Úgy tudjak hinni, ahogy mindig akartam,
Velem legyen a szerencsében és bajban,
Én verset írva magamban imádkozom,
Bár bölcsesség kísérné minden egy sorom,
Mert vele szebb az élet, könnyebb a halál,

Elmúlt idők hibás, széttöredezett
mozaikképeit - nem rakom össze,
ott hagyom megalázva - elfelejtve.
Emlékezni rájuk nem akarok,
újakat csak gránitból rakok.

Decemberi éjben kigyúltak a csillagok
Milliói fényük ragyog, csak ragyog
Hold is felvágtatott
Göncölszekérrel az égre
Pitvara fénylik, hideg fénnyel
Azt mondja a fáma

Meg tudod még ígérni az estet
a parkot a sétányokat?
Drávát a szürke folyót
az elválasztó majd összeért utakat?

Mikor oly rég valaha
ablaküvegre írtam neved,
csak azért mert pára fedte
az üveget és a szemed.

Csillag jelzi érkezését, 
hozzá vezet, nem kell térkép, 
rávilágít a fénycsóva, 
betlehemi istállóra. 

Ó azok a szép gyermek évek
Egymás után emlékké szelídülnek
Mint öröm, kacagás
Tanáraink és a kirándulás