puha-fényes
bársony-kényes
recés-érdes

Holle anyó megrázta hóval telt dunnáját, 
S milliónyi hópehely az égből alászállt. 
Sűrűn szitált, takarót borított a földre, 
Fagyott hátát mindenütt vastagon befödte. 

Az öregség szabadsága

Siess Zsuzsának, utcám béli ikonfestő, művésznőnek ajánlom.

Mezei István

A Mikulás olyan bácsi,
Nem lehet őt sosem látni,
Titkon suhan ő az éjben,
Titkon él gyermek szívében.

Álomvilág fogadott 
februári reggel, 
a természet varázsolt, 
amíg szenderegtem. 

2525-ben talán minden más lesz
De most a 21. században élek
Meadows függvénye szétesést sejtet
Életterek omlanak, újakat keresnek

Könyörtelen a lélek rákja:
körbefonja, s tépi, rágja –

Megpendítem húrját ”Molnár” citerámnak,
Milyen szépen dalol rajta még a bánat,
Milyen szépen sírja búját a szívemnek,
Igaz társa lészen fájó-keservemnek.

Őrzöm magamban a színeket, fényeket,
messze a kikelet.
Odakinn a köd gomolyog, mint bennem múlt,
a világ lehalkult.
Elszenderül , álmos ilyenkor a remény,
a föld ,a  sors kemény.

Fehér falak, fehér ágyak közül
jutott egy nekem is.
Itt fekszem lázasan, betegen,
Nyögés és jajszó a kórterem.

Attila azt mondták
"Proletár " költő vagy!
Annak tituláltak.
Skatulyába zártak
Csak úgy magyaráztak.

Képzeld Marci, most üzent a Mikulás -
azt üzente: néhány nap és indulás!
Várják már a rénszarvasok boldogan

Szárnyal a lelkem, szakad a hó, 
Nyugalmat adó hótakaró. 
Egybeér ég és látóhatár, 
Szűz ruhát öltő mennyei táj. 

A feledés lassan kihullott
feketén az éjszakában,
csöndes egy ország ez
a vörös áfonya bokrában.

Most már mindenki szeret Téged
az életed halálod így kerek

Ha meglátlak, mint visszatérő bűnös,
koldusod vagyok.Harcos életemben
az alázatosság, megalázott. Lennék rabló
kis cinkosa, vagy tüzes Jeruzsálem,