Katalinnak csendes éjén
Csillagfényes volt az ég
Mikor léptem határhoz ért,
Értve, itt a faluvég.

Aki tavasszal
Csokorba szedte az ibolyát
Aki hallotta zsendülni
A határt
Aki megmerítkezett
A nap melegített dézsában

Gyújtsd meg az első gyertyát! Adventi ima
hassa át lelked. Édesanyádnak
szerető könnyeiddel kezét csókold meg.

Adventi gyertyaláng imbolyog előttem,
egyedül maradtam, csak ő mesél nekem,
reménytelenül reménnyel várakozom,
folytatom éjjelem és szürke nappalom.

„Édesanyám – így szólt Gábor –,
Pénz kéne, hogy menjek bálba.
Költeném azt még ma éjjel
Sok-sok csinos, szép leányra.”

Szemednek tükre a zöldülő messzi rét,
felhők fodrozása, mint fénycsobogás.
Keresem az utat nap sugarával
hozzád. S már zúgnak a hajlongó jegenyék.

Én is meggyújtom gyertyám
Adventi koszorúban,  lángja lobban
A Megváltó gyermek ünnepét várva
S a koszorúban felgyúl a fény
Lássátok aki hittel hisz, még van remény!

Behajt Karacs Jóska, behajt a vásárba:
Szépen jár előtte száz göndör birkája.
Tőti is a szemit kupecnak, csiszárnak,
Tőti is a szemit az egész világnak.

Ó te szép Magyarország
Csodálatos tája
Nincs a világon senkinek
Ilyen mesés Hortobágya

Felrobbant egy gránátalma
kint a gyümölcsfronton –
megfordult a harci helyzet
hirtelen e ponton.

Úri-forma ember jár-kel a nagy pusztán,
Czinege Jánoshoz be is kopogtatván.
„Kerüljön, no, beljebb.” – felesége hívja.
János csak magában: „ki az anyja kínja?”

Kinn’ a Hortobágyon, belül a csárdába’,
Nagy urak mulatnak Isten-igazába’.
„Ezt húzd!” – „Azt húzd!” – az anyjuk Istenit,
Nem sajnálják a pénzt, van ott ’miből telik.

Dér csillog a kopasz fákon,
varjú károg minden ágon –
tipeg-topog egyik-másik,
mert a lábuk igen fázik.
Azt károgják, azt beszélik:

 Kínoz bennünket egy jó szó hiánya,
Régóta várjuk, tudjuk, mindhiába,
Már tündérmese és gyermekded fáma,
Mint a fehér holló mára oly ritka,
Pedig benne rejlik napjaink titka,
Szűk létünk körül akár aranyráma

Nagyot dobban a szívem
Mint, ha nehéz kő hullik rá
Eső cseppet érzem
Őrült ritmussal kalapál