Mától jelszóval védem magam,
titkos ikon a rejtekem:
csak akkor értitek meg szavam,
ha átvergődtök a verseken!
Verseim narancsliget fái,
rózsakert pompázó bokrai –
hegyek, amikről idelátni,
hol a teljesség kész bomlani…

Életkönyvének kemény fedelét felnyitom,
ami emlék benne van ez mind az én csokrom,
legyen az fájó, vagy épp boldogsággal teli,
ám egyiket sem lehet sosem elfeledni.

Gyermekkorom vidámság vagy a fájó emlék,
de a vidámságba én kicsit még fürödnék,
udvar magas fenyőfa rajta gólyafészek,
kutyánk és egy kiskocsi benne a testvérek.

Fáj, nagyon fáj, ami velünk történt,
és biztos nem múlik el nyomtalan,
bárhogy szerethetsz, lelkem tükörként
tekint rád, de érzem, bizonytalan.

Égetés után a maradt hamuba zárta,
így takarta parazsát rejtette magába,
ki tüzet akar  az pernyét kotorja félre,
meglátja izzását ott lesz annak fészke.

De ki parázzsal  oly merészen játszik,
könnyen nagy tűz martalékává válik,
megbabonázva nézem hamunak halmát,
majd feltámadt szél hogy viszi  parazsát.

/200.éves születése napján/

hallgatom, ahogy kis szobám falán
halkan lecsorog vádlón a magány
néma bűneim visszaköszönnek
utat adva bánatnak, közönynek

Zaklatottan kelt velem az a nap,
egy szürke hétköznapi reggelen,
éjszakai álmom járt fejembe,
míg ki nem néztem jeges üvegen.

Jégkristályokból rajzolt rá a fagy,
meghatározhatatlan fehér virágokat,
megszállt a démon, hogy most kedvelem,
az átléphetetlennek mondott határokat.

Fagyos hómezőkön beásva egy hadsereg,
kiterítette sötét szárnyait a végzet,
mely a magyar hadsereggel örökre végzett,
katonák hősök ki parancsot teljesített.

Azóta gyászol egy ország és sírt a nemzet,
akkor is hősök ők ha ez a halál menet,
lövészárkok helyett ott a fehér keresztek,
örök gyászt hordanak anyák és a gyermekek.

Mikor ülsz a riport asztalánál
Nyilatkozni, kérdésre van jogod
Magyarul  beszél, akivel szemben ülsz
De nem értheti  mondandód

Nem érti  a magyar szavad,
Mert nem akarja érteni!
Nem akarja a szegény népet képviselni
Csak a pénz, a feltűnés érdekli!

Lelkemre hull, behavazok lassan,
e lágy selyem susog szakadatlan,
a szélben szikkad, szárad az ajkam,
odafenn tízezrek tejben, vajban,
delenn nyomor, nagyon nagy baj van.

Na ugye!

Üres kézzel még
tudok fogni, de üres
szívvel szeretni?

Barcs 2019. január 4.

Leheletfinom sálat tart körbe nyakam. 
Édesanyámé volt, s neked adtam,
hogy vigyázzál rá, hogyha, majd elmaradtam.

Gyújtsál gyertyát. Messze világít fénye.
Oda ahová az imádságunk.
könnyeket még törölget régi zenre.

.

Ünneprontó vers

"Ne hagyj itt Testvér, megfagyok!
Segíts felállni, mert meghalok!"
Szóltak a könyörgő hangok
Don kanyarba áldozatnak vitt magyarok

Micsoda telek úsznak havas múltunkban,
mily forró nászok, mily mélyfekete gyászok,
de a hidegben, a fagyban is élet van,
januárokban is fogantatást látok.

Száz, kétszáz éve is így csikorgott a hó,
én is gyermek vagyok egykori telekben,
siklik, és csilingel a szán, vágtat a ló,
és a nevetésed mily nagyon szerettem.

Már ezernyi alkalommal
küzdöttem a szélmalommal,
olyankor
magával vitt a lovagkor: