akkor csak huszonöt volt
senki sem tudta a nevét
lába ütemre dobolt,
ha meghallotta a zenét

gitárját részletre vette
fodrászt talán sose látott
hangszere sírt, ha pengette
körülötte minden táncolt

csak a zene, az éltette
nappal az utcán kóborolt
az éjjel is utcán érte
az albérlet túl drága volt

 *A mi mindennapi kenyerünket
add meg nekünk ma*
Áldott legyen az Ég,
a Föld és Te is

Lehullt egy csillag...
s én kémleltem az eget, 
gondoltam, visszateszem,
de ő csak rám nézett, 
majd kacéran nevetett...
ne bánkódj, ő már boldog,
hazatalált... érte ragyogott
és hullott le az a csillag.

2018. február 19.

A kép az Internetről.

Ott állt a Hargitán
Nézett Magyarország felé
Mögötte harsogott az ECHÓ tv.
Székely föld a székelyé

Lehet, hogy zajos lesz a holnap,
lehet csend fakad,
ott is ahol dalolnak a madarak.
Lehet fák fonják be a szél haját,
lehet szívdobbanásod lesz az ég

               Politikai grimasz

Vásárhely nagy, zayos város –
meggyőződhet róla bárki:
hangoskodik ott egy sármos,
dologtalan paraszt márki.

Mint két agancs közt a titok,
úgy suhan el mellettünk
az Idő

Ó drága kikeleti napsugár
Ragyogj, ragyogj végre már
Várom már erre száll
Egy szép hangú, boldog madár

IX. ének

Megfogyva és törve tovább mentek szótlan.
Fojtó sírcsend honolt a díszes hintóban.
Nem mindennap van, hogy halál ráktekintsen,
S tán az árnyékától megnémultak minden.

Virrasztó éjszakák a foglyotok vagyok
Száguldanak fenn a vén álló csillagok
A filmtekercs fejemben kattogva pereg
Törölném magamból a kínzó képeket
Sajnos nem tudom mert az álom elkerül
A homályos vibrálást nézem egyedül
E néma drámának plafonom a vászon
Hangok nélkül ködlik szürke februárom
Özönlenek a fekete-fehér képek

Egy nép ismét talpra áll
Egy nép mondja
„Eddig, s ne tovább!”

               Kallós Zoltán emlékére

Ó díszes madarai a világnak
Hazámra mily fagyöngyöt szántak
Szép tollú madarak énekeljetek
Csőrötökbe ne fagyöngy magot vigyetek

Ne szálljatok szép hazám
Dús lombú fájára
Ne hozzatok élősködő
Fagyöngyöt rája

Ősszel érő csipkebogyó
Tövise felsértette szívemet
Tavasz eljött, pattan bimbó
Nem vigasztal engemet

VIII. ének

A napnak orcája tán pihenni készül?
Felhők állnak elé sorjában, serényül.
De hiszen még hol van az estnek órája,
Mikor minden élő elnyugodni vágyna?

Nem adok neked vágott virágot,
az hamar hervadásnak indul,
hát nem elég, hogy puszta létünk,
mint szirma a virágnak, egyre hull.

Fényben úszott,
Most koldus szegény!
Kifosztottan áll az élet peremén
Se háza, se vágya eltűntek már
Kezéből az idő homokot szitál

Elmúlt az élet, pergett tova
Magány köszönti, nincs otthona
Dolgos éveit a múlt tagadja
Kivert, magány utolsó rokona

Ha majd az élet útjait járod,
Amely tele van sok buktatóval,
Akkor ne törődj soha a múlttal,
A jelennek élj, s haladj együtt a korral.