VII. ének

/Miklós ebben a részben tudja meg, hogy valójában ki is ő./

A malom udvarán, még jó kora-reggel,
Miklósunk már bajtvív a megszokott csenddel.
Díszes kardot forgat. Vagy csak hadonászna?
„Nem így! Nem úgy! – szól rá vitézi tanára. –

Minden kezdetben ott a vég.
A csöndes árnyalatban letűnt
ragyogás.

Lelkünkben halkan hullámzik az ének –
a gyász eltelít, szívünk megremeg.
Mi értelme a földi létezésnek?
Zord törvényein elménk elmereng…

Rózsaszín pillangó
Kedves kis lepke
Repül  oda, repül  ide
Boldog a lelke

A kutya ugat, a karaván halad,
hamu alatt izzó harag és parázs,
más mágia kell ide, egy új varázs,
 hiteltelenek a mondatok, szavak.

Látod hát kedvesem visszahoztam,
rejtett emléket az elszökött múltból,
amint rólunk képződött, tükröződött,
fénykévéje visszavetült egy csillagról.

Védd  meg a könyvet!
Szép magyar anyanyelvünket
Nem tud így írni, más nemzet
Nem fűti ily heves lelkület!

Akiről itt beszélek,
ő az író, az önmaga,
sorsát csak ő ismeri,
más úgy senki sem tudja.

Szomorú végig nem lehet,
vígság tán még kicsi akad,
nevetni, kacagni szeretett
akkor is, ha az élet hasadt.

Nagyvadra lőni orvul, kéjjel,
undok patkányos szenvedéllyel,
mert az ölni vágya Káinos?

a magágyon
kihajtott
a magányom

Nem puhánynak való ország, ahol élek,
Hazudtak az álmok, becsaptak a fények,
Óvni kell magunkat csaló önmagunktól,
Repedt a harangunk, már a kolomp sem szól,

Ragyog a Hold február éjszakáján
Nézem színét, megváltozott talán?
Kék és vörösben tündököl a fénye
Ilyen régen volt, vagy százötven éve.

Mit jósol nekünk, egy égi jelet?
Mit fest fel az égre, üzenetet?
Tüzes fényével int le ránk
Majd kékre, szép reményre vált?

Shakespeare-t olvasok, de ő nem tud róla –
jegyet is váltottam volna a Globe-ba,
de nem leltem sehol a jegyirodát.

Hívó szóra elindult az emberek áradata
Hömpölyög, mint a tenger árja
Mindent elsöpör, mi útját állja
Csak mi magyarok vigyázunk Európára!

Nem ismer Istent, sem Isten fiát
Tör, zúz, szobrot, Isten templomát
Ördög vigyorogva üli meg lelketek
Saját hazátok, országotok nem véditek meg!

Írom soraim versenyt az idővel
Szomorú magányban,az eltűnővel
Egyszer csak itt terem unokám
Míra a kis szöszi, csőrfös lány
-Mama kérdezi mosolyarccal
Te írsz verset nekem ?
Jó csak írjál, de szépet, azt kedvelem
S, ha nem írsz, játssz velem
Mert tudod, ha majd nem tudsz írni
Nem kell azért neked sírni
Folytatom én az írást

Az egek illatától
kiszínesedik a táj,
sajátos valóságom
kiteljesedik.

Hajnali fényben tündököl a puszta,
vércse vijjog, körrög a szarka fajta,
legelészni indul gulya és a konda,
más fényben tündököl a Napnyugta.

De még a hajnal harmatban mosdik,
már a kakasok is hangjukat eresztik,
gyémánt csepp fűszálakon fénylik,
kukacvirág szirma napfényre nyílik.