Mikor megszülettél
kisütött a nap
Ragyogott a fény!
Nem volt boldogabb anya
mint én!
Ezen a nagy földkerekén
Azóta is ragyogsz
életem egén.

Hideg a reggel,
a Nap lassan sétál az égen,
s mint a táj 
úgy didereg.

Még hidegek a szívek és kezek,
Nem mentek, fordultok egymás felé,
Isten szeretete mindenkié,
Mennyi szép és jó búvik bennetek.
Ne megtört tükröket nézzétek,

/ Mosonmagyaróvár-i sortűz 5O.évfordulójára/
Mint Mária, Jézus anyja
Fia fejét ölébe tartja
Úgy ölelte gyermekét
Ki nem volt több, csak tizenhét

Csorba Győző emlékére

Lehull a lepel. Életének ajtaja
kitárulkozik. Titkai a múlt
jelenében, mindenütt jövőbe tekint.

Hogyha megunnátok, mondjatok le rólam –
legyek kivert koldus országúti porban,
vállamon botommal, rajta rongyos kendő,
benne himbálózik majd’ hatvan esztendő.

/Trubicza Ágnes- Tatabánya-
80.születésnapi köszöntő/

Miért keresek ott
 Ahol rég nincsen semmi
Miért vágyom oda
 Ahol nem vár már senki
Nem tudom

S akkor... megpillantottalak
egyszer már megálmodtalak
hittem, mi még találkozunk
rám nézel... s összeköt sorsunk.

Katinka drága:
hosszú a táv ma,
nedves a víz is –
ez ám a krízis!

Kérdezlek, mit látsz, hogyha rám nézel?
Bár attól függ, irántam mit érzel,
barátságot, szerelmet, vagy semmit,
vagy csak szimpátiát  - egy szemernyit.

Nem kell írnod, nem kell válaszolnod,
nem kell verseim fölé hajolnod.
Ne lesd meg emlékemet a borban,

Mi lesz ha az ég eltűnik 
fejem felől

Nagy Szellem! Hangod hallom a szélben, és
mindennek te adsz életet, hallgass meg!
Ember-gyermeked vagyok, és gyenge--
teremtő erődet, bölcsességedet kérem.
Itteni világod szépségében járok, engedd,

Süvítve száguld az őszi szél,
Jelezve, hogy hamar itt a tél.
A fákon összehúzzák magukat,
Fázós, didergő, apró madarak.

Marcikám, a torta szép:
érzem édes illatát,
de mást is mondanék: