Tavasz helyett lám az ősz volt,
ahol utamba kerültél nekem,
szépséget minden évszak mutat,
mindegyiket másért szeretem.

Most itt élek árván...

Ó mily gyönyörűséges,
szemeidnek rejtett világa,
dióbarna színű fényben,
csillogóan hívó pompája.

Különös, különös karácsony volt,
még most is gyakran álmodom vele.
Baljós szél fújt, szürke havat hordott
ezerkilencszázhatvannyolc tele.

Püspökszentászló csodás arborétuma
még zölddel itt-ott, de a takarót
már gyűjtögeti a szél szép kupacokba.

Lajta partján andalogva
Halk léptekkel az avarban
Őszi lombok, fűzfa ága
Belesimul a Lajtába

Koromnak szép alkonyán
imádkozom értetek,
hogy minden testvért-rokont
egyformán szeressetek.

Így novemberben, már az ősz végén
még jobban nyomaszt az emberhiány,
most pár kósza napsugár is élmény,
 magány fojtogat, mint gyilkos lián.

Kicsi terünk csoda kútja,
kő labdáját ám víz forgatja,
ott a falon Tündérszarvas,
Dráva folyónk oly hatalmas.

Gondolsz-e néha rám?
Mikor hull a fáról a levél
Mikor vad viharával zúg a szél
Mikor hó szállingózik a tájon
Mikor befed mindent a téli álom

Tisztulj emlékezet,
töröld le tükrödről
a ráfagyott homályt –
gyerekkor tündököl

 (még mindig emlék)

Amint telnek az évek,
A képek egyre gyűlnek, 
Az emlékek sorában.
 Közeleg a vakáció is.
Lessük a hópelyhek
Hulló, puha szirmait.
Ablakhoz szaladunk,
Tanítás közben is.
Nem szólnak ránk.
Mintha ünnep volna,
 Nézd! - hullani kezd.
Csend van a teremben.
Szemünk az ablakot lesi.
Valami békés hangulat

Már vastagon levél borítja az iskola mentét
A sok kis virág és a pongyola pitypangok elhervadtak rég
Hamarosan vastag hó fogja itt fedni a talajt
Örökös körforgás, pusztulás és újjászületés.

Csak éppen Téged nem foglak látni soha többé már
Elmentél, bár minden nap eszemben vagy
Immár 55 éve csak Rád gondolok
Éppen úgy, ahogy Te is minden nap rám.

Feketén, vörösen fodrozódik a tó vize
Egy templom tornya süllyedt el benne
Egy utolsó felkiáltó jel az égre!
Istenhez a jajkilátást felvitte
Jajkiáltás a templomért és a többiért 
Az elárasztott, szétbombázott tornyokért
Az üresen maradt roncs padokért
A keresztre feszített Jézusokért
A stációkért, a freskókért, az ablakokért

dő-viselt ráncok gyűrűznek
homlokod árkos peremén.
Így, ősz felé indít a remény
—mint a fák, mint a gólyák—

Ő a nyár utolsó zászlaja
szirmai fáznak a szélben
mintha halkan felsóhajtana
kicsit még hadd égjen éljen

Akit csillagfénye világított,
Mária emberi világra hozott,
szikla istállóba fehér gyolcsba,
egy szalmával bélelt jászolba.