Mikor megismertelek
Még akkor kezdett a Mercy Család!
Erzsike, Miki, Te, János, Györgyi
Jolcsi, Joli, Suzy, Ágota és a többiek…

Gomolyog a sűrű köd,
folyóvíznek medréből,
olyan mintha merítenél,
egy felhígított tejfölből.

Pestre visz vonatunk a temetőbe.
Szüleim sírjához, szürke, őszi ködbe.
 A sűrű párafelhő lassan felszállóban,
Tisztul a táj, fény ragyog ablakunkban.

Csak egy bölcsőd lehet, mint ahogy sírod is:
A föld, hol születtél, a többi mind hamis.
Az, amelyre őseid verejtéke hullt,
Amelyben nyugszanak, hol képük megfakult.

Bilincsbe vert kézzel,
hogy is lehet írni,
kitépett szívvel,
nem lehet szeretni.

Hegyek karéja ölelte,
védett csendes völgybe,
pihen a kérődző gulya,
így a pulinak sincs dolga.

Állítsátok meg az őrültet !
Aki kegyetlenül kaszabol
Nem ismer Istent
Sem hazát, sem ember fiát
A kapzsiság uralom hajtja
Fegyvert kipróbálja
Nem hallja a gyermek sírást
A népeknek sírt ás

Ki most vagyok, már nem leszek.
Ezért én mindent megteszek.

Vízzé válik az ég, a rögzített pillanatban

Leért az ősz, vén Dráva partjára,
sok színű ecsetjével, a tájat pingálta,
hej mennyi sok színű festéket hozott,
lám ezen a festő milyen jót kacagott.

Ó, adj több türelmet, Teremtőm, Uram,
békével cipeljem, ami hátra van,
ne korbácsként verjen pár lusta évem,Ű
nyugalom töltsön el, csak azt kérem.

A menekülő harcos
Akit úton talált a szél
Szívében a félelem vert tanyát
Ingoványos ösvényen
Hagyta el a hazát
A honvágy húsába vájt
Örömét nem látta senki
Üldöző fente rá fogát

A tél, ez a hosszú éjszaka
elbódítja a fákat –
ahogyan terjeng a dér szaga,
úgy vetkőznek az ágak:

Veled leszek,
örökké csak Neked.

Egy marék földet csak 
Hozzatok nekem 
Legyen min megpihennem 
Csak egy marék földet 

Száműzöm magamból…

Száműzöm magamból a salakot, mérget,
A haragot, gyűlöletet, bármilyen nehéz,
Hogy egykori énemhez újra visszatérjek,
Mikor enyém volt világ, kerek és egész.

Most minden az elmúlásra hangol,
a lelkemben száz halál barangol.
Szép halottaim a túlvilágon,