Fák virágaiból szőnek
selyem- fényt
a mindennapok.

Sándor, József, Benedek,
csalódtam ám bennetek!
Naptár szerint itt vagytok –
s velem együtt megfagytok!
Hanyag fiúk, zsákotok
fejtörésre ad okot:
nem voltatok elegek –
ellopták a meleget.
Vagy kilyukadt az a zsák,
s ti voltatok túl lazák?

/170. Március 15./
Mikor eljön a nemzeti ünnep
Lelkedet felöltözteted ünneplőben
Mikor kitűzöd a kokárdádat
Szíved fölé,hogy mindenki lássa
Neked szívedben ünnep van
S viseled hazádért, a hősökért boldogan

Valahol egy ringyó felhő
együtt hált a kóbor faggyal –
frigyük fattya frissen felnő,
s tavasz útján vígan nyargal.

A vonat lassított... közel az állomás,
izgatott emberek, feszült várakozás,
csak egy fiú süti le szomorú szemét,
sandán fordítva az ablak felé fejét.

Öreg tölgyek, sötét árnyában,
lomboknak védő takarásában,
napfény talált utat magának,
és egy csodás, erdei Nimfának.

Szeret engem a kutyám,
bár ő nem tud róla –
csak jön a gazdi után,
mintha árnyék volna.
Akárha láthatatlan
pórázon vezetném
delejörvvel a nyakban –
a többi mély rejtvény…

"Ne ítélj, hogy ne ítéltess!"

Állok a tükör előtt, ez vagyok
könnyű smink, rövid szoknya,feszes blúz
vékony, már-már sejtető anyagok
lement néhány kiló, pár híján húsz

Mennyi pojáca megannyi hordón
bőszen szónokol, mihez köze sincs.
Percemberekre  magyar csak legyints!
Én a kokárdám rég belül hordom.

Majd halkan lépj át ama éjszakába,
Mikor a Semmi ajtaját kitárja,
Ne zavarja lelked a porladó múlt,
Az erény, bűn belőled már rég kihullt,

Európa döntött és örökre.
Hazánkat szétszabdalta egykor.
Háborúba sodorva is, elvérzett,
Nemzeti mivoltunk, szinte odalett.

Ó nagy költője a nemzetnek
Hányszor támadsz fel
Hányszor temetnek
Talpra magyar itt az ideje
Hányszor tagadnak meg
Szívükből kivetve
Sírodat megtalálva
Hányszor sírnak, sírodat megásva

/II. Béke menet/

Elindulunk megint összefogva
Együtt könnyebb megmutatva
Elindulunk kéz a kézben
Magyar hősökre így emlékezve

Lengjen hát a magyar zászló!
Március 15. emlék osztó
Mutassuk meg, mi békére vágyunk!
A múlt hősei előtt is fejet hajtunk

Háromszínű rózsa, ez volt a neve
kezdetben a nemzeti kokárdánknak.
De tudod-e, hogy született eleve?
Nos, járjunk hát utána e talánynak.

Angyalszárnyakról szólnék megint,
akkor is ilyen volt a tél, tudod e kislány,
nyakamba kaptam, egy hógolyót tőled,
de az ma már nekem is, rejtély és talány.

                          Egy választásra

Magyarország Isten erdejében
ezer éve kapitális nagyvad,
koronája aranyagancs.
Orvvadászok vágya sose lankad:
kell apránként akár, vagy egészben –
hordáiknak örök parancs.

Mintha csak látnám, ma is emlékezem:
1848 március tizenöt, egy kép előttem.
Élen Petőfi, Jókai, ifjak csapata halad.
A Pilvaxból léptek ki, havas eső szakad.

Komolyan lépnek, arcukba vág a szél;
Ők haladnak együtt, a nemes cél felé.
Hol elhaladnak, kinyílnak mind az ablakok;
A zord időben, mosoly fakad az arcokon.

Kettétört avas dió az elmém –
egy nagy, fekete madár törte szét,
amnéziát szív a semmi mellén,
s húzza le magához a törpeség.