A diófám szem-telen:
úgy döntött, hogy nem terem -
lehet, hogy csak nem-telen?
Leveleit ha verem,

Vallomás aláírva

Lehull a levél, elfonnyad a szirom,
Ismerem jogom és az összes törvényt
Elkövettem az életem, bevallom,
Igen Uram, megtettem, és meg is történt,
Gondoltam, mondtam, majd papírra írtam.

Mert magyart akartak verni újra:
kéjjel ütni leszármazottakon –
a bosszú népének lelki útja

Én nem birkának születtem,
ki bandukol a tömeggel,
s fejet hajtva bólogat
tűrve, hamis szót fogad,

Fehér botja mögötted kopog, s te félreállsz,
Helyed átadod a buszon, szánakozva felállsz.
Utat engedsz neki, s átkíséred szánva.
Némán, megrendülve nézel a botjára.

Ősz van, fáradt napsugarak
próbálják melengetni a tájat,
rőt színű avarcsendben
minden út vacog.

Sűrűszemű esőnek zörgése
Kopogtatta házunk tetejét
Telefonunk sürgető csörgése
Napfényt hozott, lelkünk melegét

Nem vagyok más,
csak egy fuvallat:
Álmokból szőtt.
röpke pillanat,

Már minden reggel ködtakarót rugdos lea kapaszkodó, őszi napsugár.
Zajtalan, ahogy turkál, az avarban még.

Veresegyház határán
- oly egyedi e látvány -,
erdő ölelésében
medvék élnek békésen.

Ködbevesző hajnalhasadások,
mögöttetek fényt én sose látok.

Könnyem hull a sárguló levélre,
sajgó lelkem elköltözne délre.

Tóth Ilonkák és Mansfeld Péterek:
ne higgyétek, hogy véget ért a dal –
a hóhérok mocskos bűnüket
bérbe adták, s a bérlő vak, süket.

Babaillatú csendben
tölgyfaágak festik kékre
az eget

Végleg ellobban ez a nyár.
A távolban tollászkodva vár
az ősz a hegyeken túl.

Várlak, drága gyermek,
Véremből a vérem
Virágokból, csillaggyöngyből
Játékod készítem.