Nem kérek én nagy dolgokat.
Mért kéne a szívnek tenger?
Elég annak apró csöppje,
Ha az telve szeretettel.

                               (A karácsonyi felhajtás közben
                                egy kis filozofikus sóhajtás...)

Nem sírok már, s nem nevetek,
lejátszok még pár menetet,
s agyő!

Eljött a Karácsony
Díszbe öltözve
Boldogan száll az ének szó
Künn nagy pelyhekben hull a hó

A
naptár,
utolsó lapján,
ünnepek napján,
karácsony tájékán.

Ó díszes madarai a világnak
Hazámra mily fagyöngyöt szántak
Szép tollú madarak énekeljetek
Csőrötökbe ne fagyöngy magot vigyetek

Az ablakom nem zúzmarás,
Csupán az eső ver kint szép csöndesen.
Nincs tél, melyre mondjuk: csodás.
Csupán a sár, rút dagasztó förtelem.

Kitágult már így a világ,
szabaddá vált a lelkem,
annak ellenére mondom,
hogy már hamuvá lettem.

Mesélek a csillagokról
Forró nyári ég alatt
Göncöl szekéren ülve
Száll repül a gondolat

Őstermelő költő lennék,
magyar ugar poétája.
Karácsonyra verset tennék
minden díszes fenyőfára.

Ugye nem baj, nem nagy vétek -
szeretném, ha szeretnétek!
De jó lenne: gondolnátok,
ahogy én is folyton rátok!

Megint én rontom el a Karácsonyt –
ez nálam már ősrégi hagyomány.
Mert ahogy eddig, most sem hagyom ám
szó nélkül – bár lerágott, talált csont –
új kufároktól hangos a templom,

Ballag a vén sőre, kíséri a paraszt,
Nehézkes a léptük, míg az eke siklik.
Le a földre bámul, melyből vékony araszt
Fordít föl az eke, amíg a nap izzik.

Csöndre szelídült
a téli ég

Hányszor hallottam,
harangunk zúgását,
ahogy jelezte a délidőt,
vagy a misékre hívását.

Ezek ők, kik
futó szélnek
fiút szülnek
rágalomnak

Mint aki a Mérleg jegyében született
Mezei István

Eljött az utolsó hava az évnek
Lelkem beöltöztettem
Várakozó szépnek
Örülök a reménynek
Melyet szívem óhajtva vár

Ismét fellángolt a pusztító tűz
Láng nyelve nyargal  tájon
Zokog aki megéli
Menekül, ki életét félti

S fúj a szél a kegyetlen
Sem embernek,
Sem állatnak nincs kegyelem
Vad csikóként vágtat a tájon
Felperzsel mindent,
Nincs ki útjába álljon.