Ha költő lennék,
az Isten szemével látnám a világot,
akkor is,
ha a jóság nincs már ott.

Öreg ivónak bal sarkába,
egy rég lestrapált asztalnál,
gondolataiba elmélyedve,
a férfi vörösbort mustrál.

Olyan csendre vágyom,
ami a végtelenségig
elkísér

Lőrinc után,
búcsúzik már,
fecskékkel int,
búcsút a nyár.

Minden kincsem, vagyonom nála tartom,
ezt a tisztséget nem nagyon akarta,
mondják, haragszik bankárra, kufárra,
nem hever bankjegy égi asztalokon.

Fájdalomtól torzult lélekkel,
valahogy vesztettem utamat,
nagy tervek hulltak mocsárba,
ingoványkeze húzta lábaimat.

Az álmok tengerén üzenek én néked
Egy szál sárga rózsa emlékeztet téged
Egy szál sárga rózsa, hervadt már a szirma
Felhők felett jár, ki üzenetet írja

Bánatosan szól a hegedű,
húrjai régmúltról zenélnek,
a megviselt öreg vonójára,
hullanak fájdalmas könnyek.

Félelmeinket mélyre ássuk,
fájdalmainkból vetünk ágyat.
Kétségeinkkel takarózunk,
magunkba zárva minden vágyat.

Fent a sziklák, csupasz ormán,
sasok köröznek, az ő birodalmuk,
lent a lankákat, erdők árnyalnak,
ahol feltűnnek, zergék muflonok.

Ott vagyok mindig, az álmodók között,
a sötétség kalandorai, bűvös csapatában,
hegytetői fennsíkon, ahonnan körbelátni,
mi történik köröttem, széles nagyvilágban.

Hullámzó arany búza,
virít sok pipacs benne,
sok közte a búzavirág,
de szép csokorba szedve.

Míg beszélsz, rád sem hederítek,
mobilbonon  valamit játszok,
gombokat nyomkodok,  válasz helyett,
többre tartok virtuális világot

Elmegyünk egymás mellett csendben,
mint falevelek a rengetegben.

Kék nefelejcset szedtem,
közben gondolataimban,
ott jártam ahol te elvesztél,
hogy ezzel a virággal éppen,
vágyaiddal hozzám üzentél.

Merülnék le, hol tenger mélye,
oly csodás élménnyel fogadna,
medúzák, korallok, sok, fajtájú
vízi lények, mesés látványát adna.

Fülembe súgtad: 
- Szeretlek kedvesem!

Úgy bizony nekem sokszor csak,
a csupasz lerágott csont maradt,
majd szedegethettem, így a mások
által kidobott virágot, mi elhervadt.