Szipogva, könnyes révületben
búcsúzunk tőle – immár halott.
Amit nem ismerünk fel életünkben –
az eredendő törvény – ím, rá hatott.

Amikor kisül a rétes,
az élet olyan lesz, mint a telihold –
az ember, amit akkor érez
az éden maga, pedig tán sose volt.

Tegnap még jégvirág 
Nézett be az ablakomon
Ma napsugár ragyog az arcomon
Felolvasztja a jégpáncélt a földeken

Takarodót fúj az Ó év
eggyel több a talicskába,
melynek súlya úgy növekszik-
ahogy évek rakódnak puttonyába.

Kívánok én mindenkinek
Szeretetet, boldogságot.
De csak annyit, mit e világ
Ezidáig sosem látott.

Csak a remény, ami sérthetetlen –
ne áltasd magad babonás hitekkel!
Riadt várakozás ül szemedben:
sorsmagyarázónak vajon ki kent fel?

Szülőfalumban történt történetem
Nektek biz én elmesélem
Új év hajnalán nagy hó esett
A vad nyugati szél is felkerekedett

Elmúlt év terített asztalánál,
most itt a tizenkettedik széken,
fejezem be lassan az ez évi étkem,
morzsát pacát ne hagyjak a terítésen.

Ó év fogta tarisznyáját
Üres volt már nem várták
El szaladtak belőle a napok
Elkoptak a hónapok

Elmúlt a karácsony –
a kisded gőgicsél és tejszagú.
Talán már vissza is értek
Názáret városába:
az ács élezi a gyalukést -
Mária pelenkát mos…

Karod szüntelenül engem ölel,
csókod örök tüze forrón éget,
tested testembe lépett
 

Mikor a gyermek
Szomorú arccal néz feléd
Mikor feléd nyújtja sovány kis kezét
Mikor a nincs ül tort az asztalon
Szívében megnő a fájdalom
Mikor éhesen várja a szülő üzenetét
Mikor a félelem tárul eléd
Mikor a gyermek szeme felragyog
Segítve nyújtod neki a falatot
Mikor összeteszi két kezét
Imával áldja érte Istenét

Dolgozz , imádkozz, bár az idő- balta
Fejed fölött, az ördög köszörüli,
Mikor és hol csap le, nem sejti senki,
A suhintását csak az Isten hallja.

Ne hagyjad félbe, ora et labora,
Bajaid, gondod próbáld elfeledni,
Vészből, árból csak a türelmed ment ki,
Bárhogy dobál az elemek haragja.

Az én Golgotám különös kegyetlen vesztőhely- fajta:
nem elégszik meg azzal, hogy egyszer keresztre feszülök rajta…

Szól a magyar nóta,
de csak keservét dalolja
Nem vigad már sírva
Nagy a szíve búja!
Se rokona, se barátja,
kivel vigadna a csárdában
Csárda is némán áll magában.

Betlehemben, ahol született az Úr,
nem engedték be a házakba,
pedig kopogtatott. A hideg istállóban
ahol megszületett, állatok vették körül
 

Süvít az álnok szél, s mint ki ölni készül,
Gyilkos pengéje az ember húsába vág.
Szikrázó derek röpülnek víg lidércül,
Amint egy vén bús koldus a pusztába jár.

Nem, nem sikerül többé,
hiába próbálom én ostoba –
az életben csak egyszer van
mindenkinek igaz Karácsonya.
Csilloghat ugyanúgy,
lehet akár folyton gazdagabb,
de ami a szívet rabul ejti,