Pipacstenger az én földem,
Tündérkert, vörös szőnyegen.
’Honnan megyek… ’hová jöttem…
S élek ez álom-szőttesen.

Hej, de jó lenne gyermeknek lenni újra,
Nem ily’ viharverten, gondoktól fakultan.
Futni önfeledten, mint a nyári zápor,
Nem nézni, nem látni semmit e világból.

Hajrá, hajrá Magyarok!
hajrá, hajrá Magyarország!
budapestiek, vidékiek
kisvárosiak és falusiak.

Igazi álarc rajtad, maga az arcod.
Ha kell mosolyban, vagy bújt könnyekkel,
de mindig mást mutogat, így születtél meg.

Álnok
álmok
űznek
tűznek,
víznek.

Ódon kút mit mesélt?!
Csodás éveket megélt
Vízét tiszta forrásból kapta
Szomjazóknak szívből adta

A haldokló nyár zöld színeit átfesti
a csípős hideg, s ág is didereg
leveleivel. Mesél a halott nyárról.

Falu végén van egy kis ház
Domboldalon megbújva.
Szerényen húzódik hátra
Eltakarja hivalkodó
Toronymagas palota.

Családom oly előkelő,
érmeket meg díjat nyerő.
Születésem örömünnep,
selymes bundám örököltem.

Mosolygott az Isten, mikor megteremtett.
Mért e sorsot szánta? Rá, csak ő felelhet.
Ám kezed, kezétől lett örökre áldott:
Hogy a múltat elénk, csodálni, formálod.

Vigyázzatok tépi már a sátán
Láncait , mérgében ledobván!
Küldi felétek vad hadait!
Elpusztítani ami szép, ami hit!

Csak a sóvárgás marad már
e félbeszakadt úton,
amin semmit sem haladtál,
csak indultál folyton.

Már hajlott a vállad, gyengül a kar,
Néha megáll a toll öreg kezedben,
De belül egy erő, mely ismeretlen
Segít, és a nyugalom lágyan betakar.

Őszillatú szélben
didergő falevelek
hullnak a földre.
Gesztenyefa ágán
a fény halványul.

Botjára támaszkodva
Betekint a múltba
Hátán, mint, ha zsákot hozna
Zsákjába hosszú évek sora
Nehéz emlékeit cipelni
Aki megélte az tudja

Az a verpeléti ház, közel a meghittséghez,
utca végén (mint sorvégi gyerek az iskolai
menetoszlopban: megbújtan, csak félig a
tömbhöz tartozva), az a térbe pöttyintett