sze 08/05/15
Mezei István
Ránk tört a forróság, a rekkent hőség,
De miénk a nyár, miénk az aranytál,
És Te újra hívtál, kedvesen szóltál,
Ezüstbilinccsel köt hozzád a hűség.
|
sze 08/05/15
Dáma Lovag Erdő...
Tavasz köszönt,nyílt szép virág
Légbe ontotta illatát
Zöldült levél,lomb sátora
Virágokat méh porozta
|
Amikor hanyatt esnek a hegyek,
a folyók is visszafelé folynak,
mikor a hóhér gyakorol kegyet,
s csak egy hajszálon múlik a holnap –
|
Veled élve önfeledten,
mint ősi szerelmes sámán,
úgy pihentetlek mellemen.
Élethű valóság ágyán
|
k 08/04/15
Dáma Lovag Erdő...
Édesanyám lelkem
De szerettél engem
Magadhoz öleltél
Szép hangon énekeltél
|
Egy árny suhant át az elmén, egy madár:
sötét gyásztollakkal – holló, hosszú szárnnyal.
Ó nem, csak képzelődsz, hisz most ragyog a nyár -
csupán belső kép: az agy játszik az árnnyal.
|
h 08/03/15
Dáma Lovag Erdő...
Jártam az országot,munkálkodtam
Hajtott a vágy,s szívből alkottam
Jártam alföldön,hegyek között
Hol ért szőlő rám köszönt
Jártam dombokon,lankán ,völgyben
A tenni vágyás űzött előre szívemben
Azt gondoltam terveimmel szebb lesz a világ
Zöldebb a mező,nyílik sok virág
Jártam folyón,patak partján
Búza mezőn tengert látván
|
Az eresz alatt ült,
nézte két korty között
a csillagokat, és
az ifjú est mesés
|
Eltűnő, s megújuló vándorai az égnek –
csipkés szélű habtesttel vajon merre hajóztok
tükörképén tengereknek? Csillagnyájak égnek
fölöttetek, holdsarló vérez, s űznek napfoltok.
|
...elmúlt idő...
|
Ne kérd, akkor sem adom fel,
Ha minden nap megbántasz miatta,
Nem nézem, ne félj, közönnyel,
De már könnyeimet felitatta
Egy újabb vers.
|
szo 08/01/15
Dáma Lovag Erdő...
Napfényes Hortobágyon
Andalog folyója,
Nádassal benőtt
Annak partja.
|
Kérdezd meg a csillagokat: honnan
buzog mélyükből fürtös fényük?
Mivé válnak, ha kétfelé robban
forró testük – fröccsen és végük?
Feketelyukban fognak nem létezni,
s fodros csillagfényükre emlékezni.
|
Születik, felsír, körülnéz az ember
ártatlanul nyílt-kék csecsemőszemmel.
|
sze 07/29/15
Dáma Lovag Erdő...
Ha a turulmadár visszatérne,
nem ismer a tájra,
Nem ismer a sok szétrombolt várra,
Benőtte már az enyészet virága,
|
Honnan jön az ihlet, miből támad hajlam?
Távolba tekintesz, messze, elmerengve.
Miért is oly fontos? Újra meg kell valljam!
Mikor arcom ragyog csillogó szemedbe.
|
Az eldobott kő, néha gömbölyű.
Talán pont azt emeled fel,
mely parázs volt egykoron.
|
Ó, hogy feketéllik a tükrös égbolt:
Afrika ontja a népfolyamot –
mint valami sáskahad. Elég volt,
mondja az elme (ezek szólamok).
|
újra és újra
fényedbe csobban
az ég
|
Húsz év után is itt feszeng az átkozott múlt jelenléte.
Elnyűtt, roszkabát életű embereket dobál a sors,
mint ezt az agyongyötört öreg embert is,
aki mégis régi, remegő szerelemmel, féltő
|