Valami itt benn 
jajong nagyon,
könnyem pereg,
hagyom-hagyom.

/fejfa kerítés a Búcs - i temetőben /

Szomorú emlékek
Mindig visszatérnek
Fájó szívvel üzennek
A jövő nemzedéknek

Csak a csend 
érjen hozzám egyszer,
a földön és azon túl,

Hámoljunk hímesen,
szeressünk színesen,
csókoljunk ízesen,

Befejezek minden megkezdett mondatot,
Nem töltök könnyel az arcomon ránc-árkot,
Az oszthatatlant, ami sajnos megrepedt,
Tákolom, szilánk, repesz ne sebezzetek,

Hallod a zenét,s a néma csendet?
S mi mögötte zajlik a vészes üzenetet
Mi történik az országban?!
Kitört a forradalom!

Szirmot bontott tulipánom
Harminckilenc éve,
Gonddal ápolt virágkertem
Legféltettebb éke.

Élj köröttem láthatatlan,
mint a kötés házfalakban,
mint a mértan száz alakban,

Fütty koncert szállt fel az égre
Mondd erre tanított apád,anyád?
Hősök tiszteletére fütyülj!
És ne mondj értük hála imát?

Óra vagyok, ketyegek –
halott időt temetek.
Két mutatóm feszület,
rajtuk pihen a szünet.

Ha szíved a szívemhez ér,
a harmatcseppek
tükröződő csobbanásaiban,
tavaszillatú 
napsugár ragyog.

Esik eső, eresz csepeg
Elbújnak most az emberek
Kertünk fái is pihennek
Nézelődnek, elmélkednek.

Tiltott gyümölcs, mit kívántál,
Több volt ez a szimpla vágynál.
Neked termett, úgy érezted,
Tetszett vagy nem, Te elvetted.

Múltba, gyermekkorba gyakran visszatérek,
Nem romok közé, melyek rám omlanának,
Az idők mélyén huncut törpék, tündérek,
Szelíd sárkányok, mézeskalácsház várnak.

Hatvan éve!
Mosonmagyaróvár "Gyásznapja" : 1956.1O.26"