Fehér botja mögötted kopog, s te félreállsz,
Helyed átadod a buszon, szánakozva felállsz.
Utat engedsz neki, s átkíséred szánva.
Némán, megrendülve nézel a botjára.

Ősz van, fáradt napsugarak
próbálják melengetni a tájat,
rőt színű avarcsendben
minden út vacog.

Sűrűszemű esőnek zörgése
Kopogtatta házunk tetejét
Telefonunk sürgető csörgése
Napfényt hozott, lelkünk melegét

Nem vagyok más,
csak egy fuvallat:
Álmokból szőtt.
röpke pillanat,

Már minden reggel ködtakarót rugdos lea kapaszkodó, őszi napsugár.
Zajtalan, ahogy turkál, az avarban még.

Veresegyház határán
- oly egyedi e látvány -,
erdő ölelésében
medvék élnek békésen.

Ködbevesző hajnalhasadások,
mögöttetek fényt én sose látok.

Könnyem hull a sárguló levélre,
sajgó lelkem elköltözne délre.

Tóth Ilonkák és Mansfeld Péterek:
ne higgyétek, hogy véget ért a dal –
a hóhérok mocskos bűnüket
bérbe adták, s a bérlő vak, süket.

Babaillatú csendben
tölgyfaágak festik kékre
az eget

Végleg ellobban ez a nyár.
A távolban tollászkodva vár
az ősz a hegyeken túl.

Várlak, drága gyermek,
Véremből a vérem
Virágokból, csillaggyöngyből
Játékod készítem.

Üzennek a szavak
Költőtársaim emléke
Béke legyen szívetekben
Örökkön béke!

Üzennek a szavak
Sorok könyvbe vésve
De sok remény hullott
Veletek a mélybe!

Ne féljetek, a nép mindig szabad,
mint kalitkán belül a madarak,
mint cellában ima közben a rab,

A fény után a hamu földet ér.
A csend szétfolyik és megfagy.

Legszívesebben, oda ültetnélek,
lelkemnek mélyére.... magányos zugába,
testemmel fedném,  zajos külvilágot,
összeszedném gyöngyként, könnyeid, ha fájna.