Vörösiszap, pernyegát – 
Sarkon fordult, fejre állt. 
Kifröccsent a bolond ár – 
Belefulladt Kolontár.

Hat éve történt a borzalom, ami sok ember életét pokollá tette.

"Apa nézd: az égen
nincsen felhő,
a néni nem fújja habot"

Dobd félre fájdalmad, önsajnálatod,
Őrizd meg bajban, vészben is a szíved,
Még maradt benned cseppnyi szeretetet,
Mi az Istentől utadra adatott.

Ildikónak

Talán ígértél valamit a sorsnak?
Egyik kezével szíven üt,
másikkal gyógyítja a múltat.
Képeidről vetítődnek az érzések
utolértek az elmaradt képek, 
azokon -- ott jelenik meg az élet!

Öreg tölgyfa áll a domboldalon
Koronája nagy és szelek tépte
Nem egy ága helyén sebhely tátong
Törzsén látszik évszázadok lépte.

/Kolontár és Devecser vörösiszap
katasztrófája/ - emlékezve-

Kiült a nap az ég peremére
Tüzet rakott örömében
Tűzet rakott, úgy ragyogott
Sugara melegséget adott

 Itt nyílik!

Az egész életedet régen meghatározták!
Nap mint nap dobozos adagokban kapod
az ember-tápszergyárakban csomagolt
tartósított mindennapi kenyeredet.

Vacognak az őszi fák,
az égen szél tekereg,
avarszínű tájon,
gyűlnek a fellegek.

Már enyémek a kék tükör- tószemek
Sóhajom a hajnali pára
Nemrég leltem annak titkára
Hogy oldjak magamba felhőt és eget
Vérbokraim rejtik a vörösbegyet

Mi ezer éve egyedül harcolunk,
míg másoknak adtunk, addig alattunk
rengett a föld, de most ebben a napban
sötét bűn van, megbocsáthatatlan.

Leteszem vers koszorúm
Leteszem szomorún
A haza hős fiai hantjára
Emlékezek vers virággal

Lágyan, ahogy a karodat tartja a szék
fája, lehajlik, mintha kiesett
volna valami. Ujjaid között már nincs

Nyárba fordul az őszelő,
lombtengerből szökik a zöld,
üstökében arannyal szőtt
tincsekkel mereng a föld.