Eldőlt sorsom, az Isten kezében,
Ő döntheti el, hogy milyen legyen.
Ijedten néztem szét a sötétben,
S reménykedőn adtam át szívemet.

Mint a halálra ítélt, kit börtön zár,
kit fogva tart idegen eszme, érdeke,
mint az elítéltek, úgy záródtunk be
határok, idegen népek "szégyene"
közé. Forrongó világ sodrásában,

Ablakomra néznek a fenyők.
Vidámak, és olyan szendén
köszöntenek tavaszom reggelén.

Hazánk egén felragyog a szivárvány
Mint piros-fehér-zöld kokárdán
Ünnepre szólít felrázva bennetek
Ne aludjatok,emlékezzetek !

Ildikómnak, névnapodra.

Megszedték már magukat
Tele zsebbel futnak
Viszik a koncot
Nagy győzelemmel

Reggel korán felébredtem
Két márciusi nap is ragyogott nekem
Az egyik az ég peremében
Fürdött korongja a tó vizében
Csillogott millió sugár lánya
Ami a tó vizén táncot járta
Feketerigó füttyentett nagyot

Már ezer éve hogy zsibbad a vállunk,
pusztulunk, és hullunk fél ezer éve,
próbára tesz minket elvadult korunk,
fogyatkozunk, apad a nemzet vére.

Madarak dalára
ébred a táj.
 

Mint legkedvesebb Barátunknak ajánlom e rögtönzött kis köszöntőt, Tiszteletből!

A szépség a nő, s a szép, az arányban  
található ott. Ha megkeresed,
nem enged, lebilincsel, minden érzésed.

Ibolyakék ébredésben
nyílik a tavasz

Tavaim partján, nádasok szegélyén
szomszédjaim a legelésző őzek,
erdők sűrűjét hiába keresném,
itt csak árva, szomorú füzek nőnek.

Ha uralkodni akarsz, a népen
vedd el ünnepeit, a múltját.
Töröld ki a hazaszeretetét,
s ne kötelezd a nagy tanulást.

Hallod,susog a nád!
Valaki jön,valaki itt járt
Csobban a víz,hajlik a nád
Hany Istók emléke szívünkbe lát
Hanságban él a monda világ

Készül minden körülöttem, 
az időt nem sietteti semmi.
A vajúdó csendben, 
és a rügyben kimérten 
moccan valami. 

Mennyire szeretlek
- mert voltál nekem - mert olyan voltál, amilyen voltál
- mert szorítottál - mert elengedtél
- mert megríkattál - mert  megnevettettél

Sose késő fölfedezni
a felhők mögötti napot,
az érkező hangok
mögött az embert,