Télfélő őszikék

Csorognak az ablakon, kopott falakon
az esőcseppek, sír, könnyezik november,
tépi őt is a szél, fakadó fájdalom,
de a szomorúság is elmúlik egyszer.

Kerestelek,de már nem talállak

Novemberi este kigyúl egy mécses,
pislákol fénye távolba lobogva.
Mintha arca lenne s úgy mosolyogna,
titkot rejt a hant, néhait, az édest.

Az árva lelkeket erősítsd meg,
ne hagyd hogy gyermekek szenvedjenek,
s ki kezedbe leteszi a sorsát,
ragyogjon hite a sötét  felett.

Egy kiállítás képei között

...fények és árnyak...

Nem vagyunk egyedül

Emlékezés fájdalmával
Írom szomorú soraimat
Siratok anyát,apát
Testvéreimet,rokonaimat

Jégvirág nyílt az ablakon,
didergett megannyi lélek,
nagykabátban dúdolt a szél,
messzire szállt az ének.

Mintha megint látnám
Régi színben tündökölni
Ha ötvenhat évet kellett is pihenni

Maga elé nézett, arcát felemelte,
íjként megfeszülve remegett a teste.
Tétován lépeget karjait kinyújtva,
most, mintha kanócként lobbanva kigyúlna.

Talán ha Hazám újra gyermek lenne,
nem volna ennyire hatalmas terhe,
a hitből tiszta patak csörgedezne,
talán, ha Hazám újra gyermek lenne.
 

Jelen tiszteleg a múltnak
könnyek között e napon,
emlékképekből fon füzért
lassan nyugvó fájdalom.

Azt mondják, nincsenek vesztett ügyek,
de ha mégis csak itt-ott lennének,
Szent Júdás Tégedet esdve kérlek,
erősítsed meg gyenge szívemet.

Olcsó a mész is, olcsó a vér is, az élet is, ha nem olaj.