Szél zúg az utcákon...
Bennem csendesül a vágy.
Már miért is futnék oda,
hol rám senki sem vár?
Múló időmet nem adom el,
ne vesszen pokolba lelkem!
Míg vagyok a Földön,
szépre, jóra emlékezzem.
Széttépett lelkemet
meddig biztatám?
Az utolsó percig,
míg bele nem fáradám!
Fogadj hát hűséget
magamnak, én szívem,
|
v 04/21/24
Dáma Lovag Erdő...
Úgy szeretnék gyermek lenni,
Vidám szívvel énekelni.
Kis báránnyal kergetőzni,
Nyulacskával versenyt futni.
Fúvó széllel szárnyra kelni,
Vad csikóval száguldozni.
Ragyogó napsugárba kacagni,
Madarakkal csicseregni.
Úgy szeretnék ifjú lenni,
|
v 04/21/24
Dáma Lovag Erdő...
Mit üzennek a Húsvéti szobrok?
Húsvét-szigetek szoboróriásai
Múltból nézve jövőbe, mit olvastok ki?
Álltok még a parton, mint valakit várva,
Távolba űzöttek vigasztalására.
Vártok a távozóra, talán visszatér még,
Sorsát a jövőbe nagyon megidézték.
|
p 04/19/24
Kovácsné Lívia
Veled elmennék a világ végéig,
lelógatnánk beteg lábainkat,
boldogan ölelnélek, csókolnálak,
elfelejtenénk mindazt, ami bánt,
mindazt, ami fáj!
Csak Te és Én,
megszűnne körülöttünk minden,
egymás boldogsága
a fontos nekünk,
más nem!
Már nem vagyunk húszévesek,
életünk nagyrészét már leéltük,
sok mindent átéltünk,
|
cs 04/18/24
Dáma Lovag Erdő...
(Gombás Ferencnek, unokaöcsémnek, Svájc)
Tavaszi szél öleli a fákat,
Törzset hajlít, töri az ágat.
Viszi magával a virágot,
El akarja nyelni a világot.
A tenger is most hangos,
Vize tajtékozik, habos.
Nem akarja, szelek uralkodjanak felette,
Napsugár ragyog fel, szelet elcsendesítve.
|
Hol vannak a gyökereink,
oly messzire nyúlnak,
van számunkra üzenete
ennek a régmúltnak?
Tanulunk a hibákból,
okos józanságot,
vagy kergetjük továbbra is
a múló délibábot?
Évszázadok kerekét
meddig forgatjuk,
rongyos az ülepünk,
meddig titkoljuk?
|
A nyári este holdfénye
belenéz a tó tükrébe,
bámészkodva, álmélkodva,
kerek arca mosolyodva.
Végigsimítja a tájat,
hegyeket és apró házat,
elszenderedett a világ,
szép álmot sző minden virág.
Mesét suttogott a szellő,
elcsendesedett az erdő,
|
Lehunyt szemmel megpihenek,
nyomot hagyó évtizedek,
testem vigaszt remélve simul,
szívem zakatol, elmém csitul,
két karom széttárva pihen a
sziklafalon,
gondolatom szállni hagyom,
szabadon.
Ritmust dúdolok a méhhel,
mi épp felettem szállt el.
|
p 04/19/24
Dáma Lovag Erdő...
Hermina Buzgó Révész
Szlovákiában
Csenget a postás, levelet ad,
Borítékban egy kis csomag.
Telefontartóval, szív is benne,
Aki küldte, szívből tette.
Csenget a postás, örömet hoz,
Egy régi, jó barát rád gondolt.
Segíteni akar neked,
Gyorsan küldte, szívből a levelet.
|
k 04/16/24
Kovácsné Lívia
Még várok egy halk, csendes szóra,
egy szívhez szóló, reményt adó szóra,
melytől a gond elszáll,
s a sötét felhő is eltűnik,
mely felettünk a csendre vár,
majd gyorsan továbbáll!
Kitisztul az ég,
és a tavaszi napsugár elhozza
a tiszta, ragyogó fényt,
és a fájó szív megbékél.
Tavaszi virágok illatát hozza
|
Járta a környéket,
keresett, kutatott,
morgott, ha ránéztek,
vagy hangosan ugatott.
Félt, mert bántották,
ütötték és rúgták,
nem simogatták soha
a gubancos bundát.
Harcolt az ételért,
küzdött az életért,
szenvedett az el sem
követett bűnökért.
Ebben a rideg,
keserű világban,
langyos nappalon,
|
sze 04/10/24
Dáma Lovag Erdő...
Kering a Földünk a világ tengerében,
Hold-Föld, Nap körül csillagok özönében.
Egymásra hatnak, vigyáznak,
Isten teremtette egyensúlyban vannak.
S jön a Húsvét, ó, Istenem!
Mily napfogyatkozás van az emberen.
Elfogyott a szeretet, nő a gyötrelem,
|
Emlékszel még arra a napra?
Mikor odaültél mellém a teraszra?
Perzselő nyári szél járta táncát,
nyüzsgő madárraj fújta nászát.
Hirtelen zsongott, forgott minden,
annál szebb tán nem is volt éppen,
körülöttünk óriás forgatag,
ezelőtt miért nem láttalak?
|
Már sok éve árva lettem,
még fáj, néktek virágot már
csak a sírotokra vittem,
most értetek szól a zsoltár.
- Lehajtom fejem.
Megsárgult, homályos fotók,
ennyi, mi itt maradt nekem,
és már hiába is sírok,
s hiába nyújtanám kezem.
|
v 04/14/24
Dáma Lovag Erdő...
Ha felhő lennék magas kék égen,
Szállnék, repülnék szabadon, szépen
Bárányfelhőként a nap rám ragyogna,
Úsznék a kék égen rátok mosolyogva.
Ha esőfelhő lennék, sűrű cseppekben esnék,
Isten áldása lennék.
Minden vetést, virágot jól megöntöznék,
Ha rossz kedvem volna, sötét felhő lennék,
Rossz felhő társaimmal összezörrennék.
|
Bandukolt a poros úton,
kalapját szemébe húzta,
ősz haja a vállát verte,
hova tart, maga sem tudta.
Soha nem volt otthona,
mindig az erdőt járta,
talán hazatért volna,
de senki nem várta.
Lassan ment így tétován,
görbe hátát nap perzselte,
ballagott megfáradtan,
rézfokossal a kezébe'.
|
Nem voltam más, csak egy fuvallat,
álmokból szőtt röpke pillanat.
Forró nyárban hűvös lehelet,
apró kis virág a föld felett.
|
Hajnali köd szitál,
ereszkedik egyre,
röpke perc invitál,
vele megyek messze.
Hasadni látszik már
hajnal kemény burka,
koravén napsugár
ágyába még bújna.
Elhagyja a múltat,
s nem sejti a jövőt,
emlékek közt kutat,
siratja az időt.
|
sze 04/10/24
Kovácsné Lívia
Emlékszel még,
mikor kezem a kezedbe tettem?
Nem szóltál,
némán lehellet finoman megszorítottál!
Emlékszel még?
Ültünk a templomi csendben,
s a jó Isten minket magához ölelt
gyöngéden.
Gyönyörűszép emlék,
mit soha nem felednék.
Én emlékszem még!
Ugye, Te is emlékszel még?
Örökre szívemben él!
2024. április 7.
|
h 04/08/24
Dáma Lovag Erdő...
„Lelkünkben nincsenek országhatárok.”
(Nagy Magyarország)
Jártam útjaimat, míg tehettem,
Megismerjem elszakított magyarjaim követtem.
Boldog örömmel barátokra leltem,
A szépen mondott magyar szót könnyeztem.
|