A szívem jobbra hív, az ész meg balra húz,
e két út közt a kétség szinte nyúz.

Melyik a helyes, melyik a fény,
hol találom meg, ahol él a remény?

Az ész hideg, mint a jég,
logika és számok, nincs kétség.
De a szív lángol, mint a tűz,
érzések vihara, mitől félsz, s lehet, majd elűz.

A döntés súlya rám nehezedik.

Csiribú - Csiribá,
Csirimóka - Csiribóka,
olyan jó volt az a móka!
Mi mindennek elneveztél,
nevettél, megnevettettél,
szerettél,  - úgy szeretgettél!
Ezer néven becézgettél.

Mi tette ezt velünk, nem tudom,
mint két gyerek a vízparton,
nem tudtuk egymást elengedni,
egymás szemébe jártunk fürödni.

A hattyúk tava pihen csendesen,
felszíne néha megrezdül kedvesen.
Lassan hegyek mögött búcsút int a nap,
tükrén szirmok közt hattyúk ringanak.

Ott a domboknak hátán, két karját kitárván,
a boldogság várt, hol lelked rám talált.

Szívem mélyén a vágy szikrája lángol,
szeretnék újra veled lenni, hol a nap ragyog, bárhol.

Emlékszem még a csókod ízére,
ahogy a szél a hajadba tépett.
Szemedben a csillagok fénye égett,
s közben suttogásoddal szerelmed
a csendben mélyen szívembe vésted.

Tisza vizén ring a szél, azt súgja, hogy nincs már tél. Madárdalos reggelén rügy fakad a part mentén.

Hazaárulónak tartanak.
Nem többnek, mint egy férget.
Szerintük az ilyen mocsok
Többé haza sem térhet.

Nem attól lesz valaki
Országának hű fia,
Hogy a hazugsággal kitaposott
Utat kényszerül járnia.

Hogy gerinctelen sarlatánok
Szarából étkezik,
ha megkíván egy jobb falatot,
Hazája ellen vétkezik.

Képzeljétek, gyönyörű napom volt ma... Ritka kincsre leltem! Felfedeztem egy hihetetlen tehetségű fiatalembert. Olyan verseket ír, hogy a szívem csak úgy kalapált azt olvasva, meghallgatva. Lám csak, a liliom a legnagyobb gaz közepette is kivirágzik! Most én annyira örülök, mintha valami hatalmas ajándékot kaptam volna... Vagyis... kaptam is!

A tó tükrében csillagok ragyognak,
csendes éjben titkok suttognak.

A víz felszíne halkan csobog,
elúszik rajta a múló idő, a hold ezüst hídján,
s hallani, ahogy utána a mélyből sok lélek zokog.

Mélyében az égbolt visszfénye,
a végtelen űr sötét rejtélye.

Felnézve, a csillagok tánca,
s a hold ezüst fénye,
mind-mind a létezés reménye.

Álmomban a Duna-parton villamosra vártam.
Csilingelve megérkezett, oldalán egy tábla.
Azt hirdette, hogy mostantól az lesz itt a szabály,
ki erre a járműre száll, telefont nem használ.

Érdekes lesz, gondoltam, amikor felszálltam,
s telefonom a zsebemben csendben lekapcsoltam.

Miféle élet ez, ha hiába várod,
hogy letűnjék felőled a fekete fátyol.
Fejed fölött sasként köröz,
nap mint nap rád bámul,
s ha kell, beléd karmol,
majd gyűlölettel átkoz.

Miféle élet ez, hol elvesznek a mesés álmok,
A tündöklő vágyak, csupa csattanások.
A szerelmek...? Ugyan...!
Azok is csak fájó könnyhullások.

Reggel az erdőn
éled minden langyos, lágy, simogató szellőn.

Messze száll a madárdal a szélben,
lakói már sokan vannak ébren.

A napsugár melengeti a rétet, ahogy a pára száll fel a magasba,
nem is láttál még olyan szépet.

Függönye mögött legelnek szarvasok s őzek,
lassan lépkedek, hogy ne zavarjam őket.

Huncut kiscica mindig éhes,
nincs étel, mi neki elég lesz.
Szalad és ugrik, mindent felfal,
bajsza tejes, ő egy kis angyal.

Függöny leng és a vázák dőlnek,
pici mancsok sose pihennek.
De ha este elálmosodik,
dorombolva csak hozzám bújik.

2025. március 26.

Pille szökken, és Pille száll,
minden fénysugárra ugrál.
Labdát kerget, lábadba kap,
bajszán kacsint a tejszínhab.
Kis bohócom ő, minden nap.

2024. február 26. 

Bennem dúdol a dal hangodon,
azon a kedvesen zümmögőn,
rezzen a levegő gitárhúrokon,
mélyen szívemben, lágyan pengőn.
Simon és Garfunkel énekel.
És te velük dudorászol, nekem.

Ó, mily messzire szálltál, Angyalom!

Nyári szünetekben, mindennap a strandon,
nem is kellett semmi, csak türcsi a parton,
ajkunk olyan sokszor kékre színesedett,
majd a napon lassan visszamelegedett.

Jó, ha tíz forint volt minden költőpénzünk,
néha a kasszánál ügyesen beszöktünk,
akkor jutott nekünk három gombóc fagyi,
meg az üdítő is, málnás ízű Bambi.

Kolostorban zengő szerzetesi ének,
fogadalmuk az volt, mindig hitben élnek.
Dolgoztak napestig, közben imádkoztak,
szellemük békés volt, sokat mosolyogtak.

Erdő körülöttük őrizte a csendet,
ők pedig szerették az isteni rendet.
Évtizedek múltak, századokká váltak,
csendjük semmivé lett, hangosabban jártak.