Hajtsd a vállamra őszülő fejed,
csókot lehelek megfáradt arcodra, testedre,
letörlöm könnyeid, mit az élet gyötrelmei fakasztottak!
Átölellek,
testemmel melegítem reszkető testedet, és szeretném a múltat elfeledtetni veled!
Élj a mának velem,
szerelmes vágyad add nekem.
Repüljünk együtt a világmindenségbe,
eggyé olvadva a szerelem hevében,

A Föld is egy csillag, teli felfedezetlen világgal

Alighogy átadta a Földnek anyja az ajándékokat, mocorogni kezdett a lábuk alatt a Föld, és egy hatalmas fa kezdett terebélyesedni a fejük felett.

Ahogy alakult a Föld mélységégében elrejtett új világ, az új teremtmények egyike olyanná vált, mint a Hold, egy másik pedig, mint a Nap.

Aki átment a Hargitán,
S látta a másvilágot,
Égig érő fenyveseket,
Reménykedő embereket.

Aki átment a Hargitán,
Szívét szorította valami,
Egy hang, egy szó,
Amit nem lehet kimondani.

Aki átment a Hargitán,
S látta a csíksomlyói búcsútengert,
Annak szíve hevesen vert,
S hite felemelt!

Ma reggel elaludt a nap,
meghagyta bús hangulatomat,
minden szürke és unalmas,
még a kutyák is éppenhogy ugatnak.
Közben eleredt az eső,
ez sem hozza meg jókedvemet,
járda mellett a kis barackfa
szélben ringva hiába integet.
Felhő pihen meg a hegy tetején,
lassan a völgybe hömpölyög,
mintha szekéren tolnák

még hűvös ölel
ágas-bogas március -
bontsd ki kék eged

2025. március 4.

TM

Mint pillangónak repte,
egy nyári napfényes este,
oly könnyű járása,
s gyönyörű a teste.

Vágyra hív arcának mosolya,
s keblének ringása,
közben megbolondít csípőjének ingása.

Én mondom, e világon nincs mása!

Lépte könnyű, szíve lángol,
Szava halk, magához láncol.
Kitartó, erős és szabad,
A nő örök titok marad. 

2025. március 3.

A Föld belsejében, ahol a tündér és az óriás, mint őrző ottmaradt, hatalmas átalakulási folyamatok vették kezdetüket.

Mint veszett kutyák, kik falkába gyűltek,
Úgy zakatol fejemben a gondolat.
Már érett húsom marja az enyészet,
Semmivé tenne pár pillanat alatt.

Hát persze, az élet gyönyörű,
Suttogom magamnak,
És kívánom a valódi, őszinte szépet,
Beintek az ostoba, pökhendi halálnak,
Mikor a veszett ebek épp a húsomba tépnek.

Nem árulta el a titkot,
halkan lépett, szinte úszott.
Messzeségben nyulat látott?
Nesztelenül, némán kúszott.

Száraz a fű, meg-megzizzent,
de a szél neki kedvezett.
Óvatos vadász volt,
fegyelmezett.

Ki csendben fél, és nem áll ki érte,
annak szülőföldje porrá égve.
Nem védi a zászlót, nem szól, nem lát,
siratja elvesztett bátorságát.

De a haza azé, ki mer élni,
ki nem hagyja azt veszni, széttépni.
Bátor szív kell hozzá, tett, akarat,
szeretet és becsület, s te magad.

Behunyom a szemem,
és érzem, itt vagy velem, válladra hajtom őszülő fejem,
te csendben, lágyan átölelsz,
s fülembe súgod, mennyire szeretsz!
Messze vagy, és hiányzol már nagyon,
ezt őszintén megvallhatom!
Várom, hogy újra lássalak,
a két karomba zárjalak!
Szeretlek téged, kedvesem,
nélküled mit sem ér az életem!

Még nem búcsúzom,
még itt vagyok,
szeress, ha még kellek neked,
ha úgy érzed, jó még velem,
ha hiányzom, és vágysz még rám magányos éjszakán!
Még nem búcsúzom,
még itt vagyok,
bár messze vagyok tőled,
nekem te nagyon hiányzol,
hiányod megszokni sosem fogom, nem is akarom!
Süt a nap, és csodálatos szép kék az ég,

A határtalanságon túli létezés idővonalán új csillagképek születnek.