Hiába minden,
roskadnak már az összetartó erők,
nincs férfi a háznál, aki megjavítsa a tetőt,
szerda reggel megroppant a gerenda,
szívemben nincs már nosztalgia,
hiába mosolyog a tavasz,
és éltet langyeső minden zöldet,
a ház összedől,
szívemet szúrják a rozsdás szögek,
kis kunyhónk a kert végében sírva kiált,

Velem Édesapám sétált és játszott,
ő énekelt altatódalt, és meséket is csak ő mondott.
Nem volt játékbabám, vagy ha volt is, csak dísznek,
az ágy tetején ült, nem érinthettem meg.
De volt papírbabám, sőt teljes családom,
aranypapírba öltöztetett fénylő álomvilágom.

Suttog a sötét egy régi dalt,
szavakból sző emlékezést,
csend ölében pihen a vágy,
abból épít tündérmesét.

Elvisz rég nem látott tájra,
kitár rozsdás kapukat,
visszahoz elveszett évet,
mutat elhagyott utakat.

Kerget fura áradatként,
letapasztja lábadat,
börtönbe zárja a lelked,
kitépdesi szárnyadat.

Lehullt már a tegnap csendje,
szél viszi az árnyak szárnyán,
minden szó, mely így elhalkult,
ringatózik múlt magányán.

Elfolyt az idő, mint sötét víz,
nem tükröz vissza arcokat,
csak az emlékek lassú zúgása,
zengi át a nyugodt álmokat.

Öreg akác, mióta állsz?
Időd számlálót már nem találsz.
Törzsed gyötört, sok kínt kibírt,
Vad gerle rólad vitt hírt.

A tér didergett, ősz volt és halott,
a fák lehulltak, mint szavak, miket
a félelem szült. És fent, valahol,
arany kabátban fázott egy ügynök.

Vak ablakok mögött lapult a jog,
s tintába fúlt az igazság szava.
A szó veszély lett, a csend hatalom,
s pénzért hajolt a bírónak kara.

A hangom majd halkul,
mint őszi szél zúgása,
mint egy távoli dallamnak
csak emlékké válása.

Lépteim nyoma elvész majd
a nedves erdei földben,
mint egy elszálló álom,
mely tán sosem volt,
s eltűnt a hajnali ködben.

Metrós őrület
Hová tüntetek emberek
Nincs tekintetetek
Csak a folytonos pötyögésetek.

Függővé lettetek
Totális függővé tettek benneteket
Sehol egy lélek, de rengeteg baleset
Van egyáltalán egy nyugodt percetek?

Unalmas és fárasztó már
E cselekedetetek
Gépekké lettetek
Másokat már nem is észleltek.

Kóborolnak langyos szelek,
űzik őket fagyos szelek –
nyárból jövök, télbe megyek.

Jobb lábamon könnyű saru,
balon csizma, vasalt sarkú –
lelkemen az örök alku.

Hátam mögött búzatábla,
elöl dér borul a tájra –
szívem sajog, mintha fájna.

Utánam szól anyám: fiam!
Előttem fekszik a sírban –
két homály közt gyilkos iram…

A nap már elbújik,
fáradt a fény is,
sötét bársonyként terül az éj,
s vele gyengéden
Rád terülök én is.

Csillagok gyúlnak,
mint apró szemek,
titkokat suttog a csend,
megrezzenek.

Közben fogom szorosan kezed,
együtt oly jó Veled.
Kéz a kézben,
sok édes éjben.

Sebet hagytak szívedben,
csak úgy, mint az éles kések,
némán tűrted, hallgattad,
de belül lassan téptek.

Nem kérted csak a csendet,
egy őszinte pillantást,
de a szem jéggé fagyott,
s benned megállt a varázs.

Megbántottak, te nem szóltál,
mert elhagytak a hangok,
hisz mit érnek a szavak,
ha dühtől pirosak az arcok.

Megkarcolt a bolond élet,
Becsapott a boldogtalan idő.
Mindenhol ábrándok és vétkek
Fodroznak, mint  vízbe dobott kő.

Jégvirág a rozoga ablakon,
Kint hőség,  harmincöt  fok meleg.
Amott egy árva  hullócsillagon
Megfagyott, széplelkű szerelmesek.

Lassan kitisztul a táj,
a föld újra lélegzik,
a fátyolos ég takarta gyászt
szivárványok színezik.

Nyomában virágok fakadnak,
a táj megelevenedik,
ahogy lehullt az égből,
lassan lecsendesedik.

A csend otthonra talál,
az eső finoman andalító,
nem írja tovább az ütemet,
csak egy halk zeneszó.

Bennem tél van megint,
a Múlt vastag kabátja vállamon pihen,
benne sok régi emlék,
hű társam idebenn.

Bársonyos ujján régi álom száll,
súg egy mesét egy régmúlt éjszakán.

Zsebében őrzöm az időnek morzsáit,
egy régi levél, egy elszáradt virágcsokor összetört torzsáit.

Ma virág nyílik minden szívben, 
bárányfelhős fürdőt vesz az ég, 
de a szívemben süket csend ül, 
egy halk sóhaj, egy csodás emlék.
 
Elmentél, és én árva vagyok, 
hangod még mindig fülemben cseng, 
mosolyod fényként reám ragyog, 
Szívemben él örökké itt, bent.

   Ahogy a nap reggel lágyan kezdi átszőni az égbolt vásznát, a gyurgyalagok felbukkannak, mintha a szélrózsa minden irányából érkeznének. Apró, ékszerszerű testük a levegőben táncol, egy láthatatlan karmester vezényletére. Szárnyaik gyors ütemben suhannak, mintha apró dobverők lennének, melyek a csend dallamát verik fel.