Álmodtam egy szép világról,
tarka rétről, sok csodáról,
nyíló mezei virágról,
bogárkákról, méhecskékről,
csillogó szárnyú lepkékről!
Boldog családokról, nagypapáról, nagymamáról,
tündér mosolyú unokákról.

Húsvét ünnepén a kereszt előtt állok,
Meghalt érettem, kit a keresztfán látok.
Krisztus testét vasszegek feszítik,
Kilehelte lelkét az emberiségért.

Szenvedő Krisztusunk vére folyik rajta,
Fején töviskoszorú, húsába mélyen mártva,
Bűneink miatt áldozatot hoztál,
Megváltó Jézusunk, kereszthalált haltál.

   Már éppen alkonyodott a Hargita lankáin, a nap úgy festett, mint egy túlérett paradicsom, amit valaki véletlenül a hegytetőre ejtett. Az Öreg Székely éppen a tornácán üldögélt, a kedvenc, repedezett faszékében. A keze ügyében ott pihent a büszkesége: egy hatalmas, hasas boroskancsó. Nem ám akármilyen kancsó volt ez!

   A szarvasbőgés éjszakája nem csupán egy időszak a kalendáriumban, hanem egy mélyen a természet szívébe vésett, ősi rítus. Ahogy a nap bíborpalástja lassan lehull a horizontról, és a csillagok ezüstszemei kinyílnak a bársonyos égbolton, s én közben halkan az éjszaka hangjaira fülelve ülök a tó feletti dombtetőn található kis házunk teraszán.

Április van, süt a nap,
délután meg hó szakad,
reggel fagyunk, vacogunk,
délben a strandra futunk.

Esik, fúj, majd villámlik,
fű, fa, bokor virágzik,
gyere elő télikabát,
oda a tavaszi varázs.

Április, te szélhámos,
mégis olyan bűbájos,
a világot megtréfálod,
várjuk már a búcsúzásod.

TM

Magasban fészek, ágakból rakott,
védelméből már sok ifjonc szárnyra kapott.

Napfény, ahogy lassan a tájra száll,
a fészekben már két szerelmes áll.

Oly gyönyörű fehér-fekete tollazatuk a kék ég alatt,
s ahogy piros csőrük néha szelíden,
mint édes csók, egymáshoz tapad.

   A nádas lágyan ringott a szélben, mintha egy titkos dallamra táncolna. A naplemente aranyló fénye átszűrődött a sűrű szárakon, megfestve a vizet ezernyi csillogó szilánkkal.

Vártuk a tavaszt
itt van már az április
csalóka idő

Csodás április
cseresznyefa-virágzás
fagyos idő jön

Virágba borult
szép áprilisi tájban
havat jósoltak

2025. április 6.

TM

Álmatlan éjszakák,
elvetélt vágyak,
kihűlt ágyak,
vajúdó érzések,
üres tekintetek!
Hiányod ordít az éjszakában,
fekete leplével betakarnak az árnyak,
a vágy tombol, mint egy vad zivatar,
de már ő sem tudja, mit akar!
Hiányzik a kezed bársonya,
a bőröd illata,
a karod ölelése,
a csókod íze!

Összedobált szavakból
írom a versemet,
ne keress benne okosságot,
és semmi értelmet.

Unalmamban mindent,
mi eszembe jutott,
most egy kiskosárba
szépen beledobok.

Összerázom, kiöntöm,
rímekbe forgatom,
lesz, ami lesz, válogatom,
egy versben folytatom.

Mikor az almafa virágzik,
Édesapám te jutsz eszembe.
Almaágat oltottál,
Jó legyen termése.

Négy ágának, négy termése,
Négy virágnak más a színe.
Tavasz hozta, nyár érlelte,
Zümmögött a sok méhecske.

Minden év emléked hozza,
Mikor virágba borul az almafa.
Minden ágon méhek sokasága,
Emléked idéző szívem boldogsága.

Kérdés van bőven, ember mi lesz veled?
A gondolat is csapongó, keresi a választ,
visszhangzik, nem jön felelet,
csak még több kérdést áraszt.

Miért kérdezel, ha nem szól senki?
Miért vársz, tán nincs, aki meghallgasson?
A csend elnyel mindent,
táncol súlyával a mellkasodon.

Hol éjjel fátyol lebben,
s csillagok szórt fénye rebben,
osonnak lágyan, nesztelen
lidércek a halvány éjjelen.

Nincs földi léptüknek nyoma,
csak ha csillagport hint lábukhoz
a holdfény ezüst lova.

Titkos suttogásuk hallatszik a széllel,
mikor eljönnek hozzám minden éjjel.

Az erdő mélyén, hol zöld árnyék szőtt
puha mohaszőnyeget,
egy remete lakik, ki a csendbe költözött,
s a természet felett, mint öreg fa, őrködött.

Barátja a moha, palotája a tölgy,
szél a zenésze, s csermely a szava,
mitől dalol a völgy.

Szemében a múlt, mint őszi avar ég,
lelkében a béke, mint a hajnali ég.

Már egy hete csak a mamára gondolok
mindig, meg-megállva,
nokedliszaggatóval kezében
ment a konyhába, ment serényen.

Én még őszinte gyermek voltam,
hát hamar azt is elgondoltam,
gyorsan legyen kész mára,
kezdjen bele palacsintába.