Szerelem lángja lobbant fel szívemben,
Égeti, perzseli testemet, lelkemet.
De ma nem kínnal égek!
Ez a szerelem felemel az égig... érzem.

Ez a szerelem éltet, erőt ad a mában,
Hiszen eddig oly nehéz utakon jártam.
De most lüktet a vérem, a szívem dobbant,
Csak ő kell - de mindenkitől - napról-napra jobban.

Lisztet szitált éjjel az ég a földre,
s benne tócsák, foltok és lábnyomok.
Reggelre fehér lett a város,
de néhol a templomtornyok maradtak kopaszok.
A betonházak hideg kőfalai mereven néznek,
közöttük emberek, mind valahova mennek.

Fájó szívemben csendesül a lét,
Már nem vágyom, csak a fényre,
A csend szívemben él,
S lelkem hozzá fut ki a rétre.

S ott ül mellettem szótlanul e szép,
Szívemmel forr most eggyé,
S mint a némaság hű gyermekét,
Úgy ölel át e kép, a tér.

Emlékeim gyöngysorán te is ott csillogsz,
mint egy csodálatos gyöngyszem,
a csodákra ma is oly szívesen emlékezem!
Velem van, és sokszor nézem,
minden gyöngyszem egy-egy szép emlékem.
Életem során volt sok gond, baj,
szívet tépő fájdalom,
de mindig segített egy Isteni oltalom!
A gyöngyszemek gyűltek sorban,
felfűztem,

   A nő munkából sietett hazafelé. 

Minden madár a tavaszra,
kikeletre vár,
kertek alatt rigó fütyül,
hol is maradsz már?

Lombok közé fészket rakna,
messze szállna éneke,
langyos szellő simogatná,
napsütésre ébredne.

Akkor jön el az új tavasz,
ha nyílt hóvirág,
korán van még kicsi rigó,
szólt a hókirály.

Vannak ilyen napok, amikor írni semmit nem tudok. 
Gondolat bár ezer jöhet, történetek messze mennek.
Vajon hová szállt az ihlet, és szívemben miért lett csend?
Nem kesergek, csendben várok, a türelem a jó barátom.
És majd egy ragyogó reggel, szívem dobban, ez az, meg van!
Kezdhetjük a sorokat, amelyek maguktól íródnak.

Megőrjít engem már minden mozdulat,
mintha késsel vágnák a húsomat!
Lüktet, fáj, szaggat minden porcikám,
nem tudom, mi lesz így velem ezután,
de a fájdalmaimon enyhíteni már alig lehet,
megszokni meg a testem képtelen!
Meg kell tanulni a fájdalommal élni,
nincs más, csak remélni, remélni!
Remélni,
hogy jönnek szebb napok,

Betegágyon fekve látlak,
drága, édes Anyukám.
Szemedből a fény is eltűnt
a tegnapnak hajnalán.
Erőtlenül, elernyedten
távolba nézel meredten.
Nem tudom, hol jársz,
nem tudom, mit érzel.
Nehezen lélegzel,
nézz reám még egyszer!
Pulzusod ezer,
és földre teper.
Két kis kezeden
lilán duzzadnak
az erek,

Ameddig az idő rohan,
mint a szél,
és mi nem tudhatjuk,
vajon meddig marad még a miénk?
Meddig ad nekünk még boldogságot,
hitet, reményt?
Nem tudja senki,
de reméli mindenki,
hogy vele marad és sokáig kíséri!
Az idő, mely életünk része,
ad nekünk sokszor bánatot,
tragédiát, örömet, szépet.
Mégis a miénk,

Mikor lecsukódik két szemed,
valami ismeretlen kéz vezet,
s úrrá lesz rajtad a képzelet.

Halkabban ver a szív is,
mikor a messzeség elhalványul,
s hallod, valami hív is.

Lassan álom száll szemedre,
mint egy könnyű kis madár,
ráül szempilládra remegve.

Hinned kell az eső illatában,
a szivárványban,
a réten nyíló millió virágban.

Hinned kell a nevetésben,
a mosoly gyógyító erejében.
A napfelkelték melengető érzésében.

Hinned kell az erdő, a természet csodájában,
az állatok s madarak szépséges világában.

Nyugodt vízen hullám sem rezdül,
a nap az égen aludni készül,
utolsó sugarai üdvözletével
színpompás búcsút vezényel.

Tüzet gyújt a dombok fölött,
integet a felhők között,
fél arcát így takargatja,
puha párnába bújtatja.

Fényes köntösét leveti,
halvány rózsásra cseréli,
míg elhagyja a színpadot,
a bárányfelhős égboltot.

   A történet egy szerda délelőtt kezdődik.

Egyszer majd nincstelen leszel.
Hiába a kapzsiság, a gazdagság,
úgy mész majd nincstelen innen,
ahogy a földre érkezel.

Egyszer majd ráébredsz,
innen magaddal semmit nem viszel.

De akkor már késő lesz,
hogy majd úgy gondold,
most már hiszel.

Lehet a tettekért,
nem a menny, hanem a pokol visz el.

Nem lesz igazán bizalom a hazugság után,
igaz barátság sem az árulás után.
Mint ahogy nem lesz igaz szeretet sem a gyűlölet után,
és igaz szerelem sem a megcsalás után.

Nem lesz igazán öröm az okozott sok bánat után,
nem lesz őszinte nevetés a sok átsírt éjszaka után.