Ülök egy vonaton, épp a lányom felé utazom.
Kinézek a tájra, melegség jár át, ahogy vár már a Drága.
Zakatolnak a sínek,
fejemben kavarognak a rímek.
Elhalad utam sok szép tájon,
hogy megöleljem, már én is nagyon várom.
Közelségére mindig vágyom,
akár télen, akár nyáron,
hisz
ő az egyetlen, drága kislányom.

Most már hallgatok, az univerzum mesél helyettem, minden dimenzió itt van mellettem.

Egyszer az időnek meg kellett állni,
nem tudott már tovább szállni.

A saját fogságába esett,
egy vekkerből, mi nem járt,
csak kifelé lesett.

Megtanulta, mi az csak várni,
s egy órásüzlet kirakatában tétlenül állni.

Az utcán sem történt semmi,
hisz állt az idő,
ott sem haladt senki.

Van az úgy, hogy megfárad már a létem,
de amit belém kódolt a csupasz éltem,
azt magamból ki kell, hogy énekeljem.
Még pengetem lantom rendületlen,
bár az időm lehet, hogy ehhez már kevés,
de amíg van bennem csipetnyi józan ész,
addig hadd éljek úgy, mint egy naiv kis zenész,
aki eldalolja minden örömét és bánatát,

Miközben a segédprogramok dolgoztak a háttérben, addig ők befejezték a saját dimenziójukat is.

Míg az új kezdetettel voltak elfoglalva, addig olyan tudás birtokába kerültek, amin igencsak meglepődtek. Nem is gondolták, hogy ott minden egy nyitott könyvtár is egyben, ami olyan titkokat is őriz, amit még senki sem tudott sehol az univerzumban.

Minden megváltozott egyetlen döntéssel, onnantól kezdve már semmi nem volt a régi, senki számára.

Miközben Tünde és a manó gyakorolták a teremtés csínját-bínját, addig a többiek igyekeztek minél jobban elsajátítani azt, amit folyamatosan tanítottak nekik.

Eljön hűvös szelek szárnyán,
novemberi éjnek táján,
minden csillog tőle, mint a márvány.

Ahol fehér lován halad,
zúzmara lesz lépte alatt.
Hirtelen ködös lesz,
s megdermed minden,
vacog a szív is itt benn.

Csend honol a folyó felett,
élettelen lett a táj,
nem vijjog a sok sirály.

Ó, március, te kikeleti varázs,
Ragyog a fény, csábítva int felém.
Érzi-e a szíved, amit én,
Új életre kelt március reggelén.

Ó, mondd, kedvesem,
Érzed már, jön a tavasz csendesen,
Virág nyílik, rügy pattan, ébred az erdő,
Simogatja szívedet a szellő.

A határtalanságon és azon túl, végülis nem volt semmi és mégis minden. Bármerre is nézett Tünde és a manó, csupa kriksz-kraksznak tűnő vonalak rajzolódtak ki...

Viharfelhők gyülekeznek,
csendes lesz a táj,
elhallgatnak a madarak,
a levegő megáll.

Távolról fényes villanás,
halk dörgés, morajlás,
megrezdülnek a levelek,
esőkoppanás.

Sötét árnyék érkezik,
beborítja a tájat,
szél hajlítja, csavargatja
mérgesen a fákat.

A katicabogárnak színváltós pöttyei voltak, míg a fehér kígyó képes volt mindig új ruhát ölteni, még ha ez külsőre nem is látszott, a sárkány pedig hatalmas szárnyaival képes volt betakarni minden világot.

A földön feküdt, túlnőtt rajta a világ,
azt mondták, több, mint húsz percen át.
Körötte most minden csupa fönt és csupa láb,
idegen ismerősként ölelte át egy érzés
még ideát, s majdnem odaát.

A földön feküdt mozdulatlan,
körötte rohant a zajos világ.

Olyan a vers, mint a zene,
körülzsong, hallod rendületlen,
a szó, a dal már benne lakik füledben,
útnak indul, szívedbe bújik,
körülnéz,  s ha otthonra talál,
vércseppé válva, benned körbejár.

Tünde és a manó sok időt töltött mágusok között. Ezalatt az idő alatt, míg ott voltak, nem beszélhettek arról barátaiknak, hogy mit is tanultak.