Erdő mélyén , fenyőfák tövében
Lila szirmaival nyílik a ciklámen
Tölgyek, fenyők alján
Csendben bólogatván

Fájdalmaidat magaddal vitted,
ám fájdalmakat hagytál mögötted,
a pincérköpenyt másra cserélted,
vajon mi lesz odafönn a tiszted.

      Ma igazán éreztem. Már egy ideje folyamatosan érzem, nem vagy velem. Nem vagy itt. Csak a mamát látom, aki néha nevet, néha sír. Hiába nézem őt, akárhogyan: igézve, félve, kíváncsian, próbálom fürkészni arcát, - na mi újság?- nincs felet, nincs válasz. Ma vártam őt a teraszon, de rám sem nézett, észre sem vett. Keserű szájízzel mentem be a lakásba. S nem értem, te miért nem érted?

Pislog a gyertyaláng

Mennyi remény és terv vallott itt kudarcot,
de fénylő Nap felé fordultak az arcok,
mert a vágy, akarat és az életösztön,
bennünk tovább maradt most és mindörökkön.

Virágoskert közepében,
virág voltál mindig nékem,
illatozó selymes rózsám,
szép virágú margarétám.

Ó ember, mikor térsz magadhoz?
Nem volt még az atom, a példa?
Egyre jobban irtod a természetet,
Az élet a Földön, a lét alapja.

Súlyos évszázadok nyomait követve
– Akár fáradt vándor, álmos utazó –,
Léptem síkon, sáron, nád között töretve,
Ahol társam nem volt, csupán a tiszta szó.

Gyors röptű fecskemadár
Útra készül elmúlt a nyár
Tanítja fiókáit
Röpüljenek, ha útra indít

Mikor emberré váltam,
elkezdtem egy életutat,
önként vagy kényszerrel,
erre vezetett a belső tudat.

Sírhantok fölött fejfák, keresztek,
ötvenhatosak mind-mind a vésetek,
szabadságért haltak nők, emberek,
egészen fiatalok, majdnem gyerekek.

Víz nélkül senki nem élhet,
Sem ember, sem a természet.
Olyan nagy a körforgása,
Mindig kész a változásra.
Lehet felhő, köd, pára, jég,
Hópehely, zúzmara vagy dér.
Könnycsepp gyönyörű arcodon,
Vagy jégvirág egy ablakon.
Hópehely ráhull kesztyűdre,
Látod mily csodás hócsipke.
Télen fagyos az éjszaka,

Szépek voltak a tündérmesés évek,
vége már az ifjúkori őrjöngésnek,
de szerelem csókját őrzi emlékezet,
ritkán köszöntök vacsoravendégeket.

Ó te szépséges megismert csodás élet,
ne gyártsál nekem soha ellenséget,
nem is kívánok már zárdanövendéket,
csak ölelő karokat csókos édességet.

Akáclombos kicsi tanyán,
veled vagyok kis tubicám.
Forró nyári délelőttön,

Világ zajától külön mást is hallok,
írásra késztetnek távoli hangok,
tücsök zenéje varázsolt koncert termet,
leírt szavak nyelik a papírtekercset.

Zörgő kocsikereke más hangon beszélt,
nem kellett fizetni a tavi fürdőért,
vonuló tehéncsorda lepényeket rakott,
vagy olykor kanásznak ostora durrogott.

/ Szép Joli képéhez/

Az Óperencián, a nagy hegyeken túl,
Nagy halak vadásznak vadul,
Kis halakat derékba törik,
S megeszik, megsemmisítik.

Vigyázzatok a szennyre, a nagy halakra!
Falánkok,  a kis halat felfalja,
Mindig éhes, nem kegyelmez,
Kis hal neki engedelmes.

Halkan csobban a víz, egy balin
ugrott csipetnyi levegőt hörpintve
az amúgy most csendes, esti tavon,
ahol a nyári holdfény orcáját nézte.

Ó - ez a sokszor megfestett Kis-bók
oly csendes, dallamos estét ígérhet,
meredek partja alatt stégek tespednek,
horgászokat vizet kóstoló füzek rejtenek.

Ott, zöld lombok alatt,
hol tiszta forrás fakad,
kék meténg ad szőnyeget,
arra vezet vízpartra utad.

Több száz éves tölgyek,
melyet liánok ölelnek,
ős Dráva volt medrének,
két tó maradt emléknek.

Vöröspart és Kis-Bók,
horgászoknak tanyája,
ám a festők is kedvelik,
vásznaik örökös témája.

Égi ecset a napsugár,
míg az égbolton kőrbejár,
végtelenbe színeket fest,
elűzi szürke felhőket.
Ecsetvonása tűzpiros,
aranyszínnel varázslatos.
piros csőrű lélekmadár,
fényözönben szabadon száll.
Simogatja őt a napfény,
erejét adja nemes vér.
szíve, lelke nagyon boldog,
élvezi a pillanatot.