Muzsikált a tücsök vígan,
dolgozott a hangya,
vígan hordta a morzsákat,
ahogy szólt a nóta.

Sütött a nap, jó meleg volt,
hangya háta fénylett,
késő estig szorgoskodott,
de még így sem végzett.

Egész nyáron vidám zene
biztatta munkára,
tele is lett egykettőre
az összes kamrája. 

Temetőbe koszorút viszek,
a sírodra gyertyákat teszek,
emlékszem a szép időkre,
mintás, barna fejkendődre.

Álmomban sétálok, fogom a kezed,
de nem hallom hangod, csak nézem a szemed,
mosolyog rám, rejti titkait,
arcodon látom apró ráncaid.

Lehunyt szemmel nézek.
Látom.
Jártam erre, jártam arra,
s az idő velem szótlanul haladt.
Most megálltam,
s lehunyt szemmel nézek,
szemem alatt pihennek
szebbnél szebb emlékévek.
Vidám nevetések,
boldog ölelések...
Örömfények villannak fel
szívemben, míg állok, míg nézek.
Szép az élet.
Ó, mily szép ez az élet!

Remegve ültem a padon,
Mögöttem hatalmas fa állott.
Csak ültem ott, és vártam a kedvest,
Miközben falevelek hulltak rám a fáról.

Azon tűnődtem, vajon eljön?
S lesz-e a kezében egy szál virág?
Lesz-e arcán szívből áradó öröm?
Lehetek-e lelkében én a szál virág?

Megjött az éjszaka,
fekete köpenyét terítve a világra,
a hold is csillagok nélkül tekint le a tájra!
Sötétbe borult a város, a falu,
az égen villámok cikáznak,
az égiek harcolnak
vad viharral,
villámlással,
hatalmas esővel,
égzengéssel,
jégveréssel!
Reszket, ki él
mindenki fél!

Őrzöm a tüzet, tiszta lelkülettel,
Ne aludjon a hazaszeretet el!
Hazám minden kis zugában lobban,
Őrizzük szívünkben, otthonunkban.

Ha összeroppan világod, nem bírja terhét,
emeld akkor is magasba szemed,
lelkedben kioltatlan forróság táncol,
szorítsd össze akkor is kezed.

Egyik lábad a másik után,
járj, keresd meg a helyed,
de ne higgy senkinek,
ez a világ akkor is tied.

békét kiált most a "vezér"
békét hazudik szüntelen
pofonra nyílna a tenyér
de nem marad már bűntelen

szájából áramlik a szó
hidd el, hogy fele sem igaz
nem mond mást ez a népnyúzó
csak blöfföl, ez már nem vigasz

dollárbaloldal és Soros
böfög szájából, ehhez ért
az öreg s hazug potrohos
felelős minden kudarcért

Vitorlás ring a vízen,
a nap körbetáncolja,
de homlokát mérgesen
egyszer összeráncolja.

Maga elé húz felhőket,
talán, hogy megvédjék,
vagy csak viccelődik,
hogy a tavon féljék.

Vihart ígér, szelet kavar,
csapkodnak a hullámok,
a parti jelzőfények,
kacsintgató villámok.

Karjaidba vágyom szüntelen kedvesem,
betelni veled nem tudtam sohasem.
Vágyom újra és újra,
hogy tarts ölelő két karodban.
Vágyom a csókod ízét, mely oly édes,
vágyom a két szemedből áradó izzó szenvedélyt,
a puha érintést,
a templomi szentélyt.
Érezni szeretném öled felforrósódó,
tapintható vágyát,

Üzenem a hegyeknek,
A legfélelmetesebb, nagy hegyeknek,
Adja vissza az elrabolt életeket,
Adja vissza a hitet benne!

Nem hagy szülőt, gyermeket árván,
Ne vegye életét, aki meghódítani merte!
Adjátok vissza a bátor, megszállott lelkeket,
Ne tegyétek árvának ártatlan gyermekeket!

(emlékezem Erdős Sándor öcsémre)

Muskátli hajtásokat kaptam én
a Sándor öcsémtől.
„Meglátod, a nyáron virágban tündököl!”
Kinyílik, mert hazai földből van a gyökere,
A tavasz, a nyár nagy örömet hoz vele.
Ne feledd, gyökereid hol voltak!
Kertünkben is szép virágok nyíltak!”

Minden nap egyformán telt, kiment a sziklákhoz, és nézte a tengert. A lágy hullámokat, a csillogó vizet, a távolban lágyan felszálló párát. Reménykedett még mindig, hogy felbukkan az a hajó, ami már egy éve eltűnt.