Ha uralkodni akarsz a népen,
vedd el ünnepeit, a múltját.
Töröld ki a hazaszeretetét,
s ne kötelezd a nagy tanulást.

Nem tehetek róla, de bizonyára rasszista szemem van. 

A téma választott mindig engem.
Az átélés szabad formája
ott szalad akkor is, ha vádja
nem gáncsol, csak rossz a szerepem.

A széleiben, nem csak a karikában,
nem csak az ívben, a szédülésben,
ahogy a végtelenbe együtt a vége,

„Miki egérke, mit mutogatsz? Hogy ott egy
tarka pillangó? Hisz én vagyok az,
a tündérek rokona, boldog csillanó”

Tegnap találkoztam a tavasszal, amint sétáltam az utcán.

Ő sírt, és bosszút esküdött. Megpróbálta
becserkészni az új következőt.
Az öngyilkos űrt hagyott.

Messzire vitte a szél. Valaki sírva
futott utána, s repült a kalap.
Nézték a segítséget, sokan szaladtak.

Életünk fényét, apró örömeinket 
belső tükrünkben mint világdarab 
részeit, csókoljuk meg, hisz ma van nőnap.

Dalolnak az erdők, rétek,
kacagnak a házak,
harmat csillan fűszálakon,
szivárványra várnak.

Valaha réges-régen, a végtelen égbolt sötét tengerében a milliónyi csillag és számtalan égitest között született két kis csillag. Társaikkal együtt ők is magányosan, árván szórták széjjel fényüket a fekete éjszakában. 

Összecsuklott lelkem, várja a tavaszt, remélve tőle azt, 
hogy felépül a vár, 
s egy idő után énem újra rámtalál.

kilenc hónapok
vajúdással teli lét
szült és temetett

Nemrég kedves meghívót kaptam Madárországból Galambnéne lakodalmára. Nagyon megörültem neki, és mindjárt el is határoztam, hogy ott leszek.

Kedves Barátaim!

Unoköcsénk Kökény Krisztián holnap lenne 32 éves, de már két éve lesz, hogy nincsen köztünk.

amíg én élek
velem él a reményem
te vagy a fényem

Olyan nagy itt a csend.
Gyötrőn nyugtalanító,
mindennek hátat fordító,
arcunkba némán ordító,

ébred a tavasz
zsenge mézízű rétek
virág szőnyegén