Szeretném megosztani veletek ezt az írást, Ismeretlen szerző tollából. Engem, nagyon megfogott.

      Ültek a padon. Azon a padon, ahová az utóbbi hetekben gyakran visszatértek. Egy hatalmas tölgyfa tövében helyezkedett el egy kényelmes kovácsolt vasszerkezetű, fával bevont pad. A régi időket idézte. Talán fiatalkorukból itt ragadt öreg pad volt.

Dermesztő a hideg,
Jégszíve mélyében,
Napfény melegíti,
Fénylő tengerében.

Felszabadult lelkem,
Sötétből bújt elő.
Kíváncsi a Napra,
Mely korán felkelő.

Eldőlt sorsom, az Isten kezében,
Ő döntheti el, hogy milyen legyen.
Ijedten néztem szét a sötétben,
S reménykedőn adtam át szívemet.

Minden jel azt mutatja, tavasz van. De, még csöpögő ereszünk sincsen. Jégcsapok? Elmaradtak. Hó? Csak mutatóban volt, de az is csak kevés ideig. Talán pár órát. Akkor, mire várunk még?

A bocsoknak sem kellett kétszer mondani! Egyszerre akartak a bejáraton kimenni, ezért már ott átestek egymáson! Milyen jó móka volt!

A nagy barna, ott volt mellette, mint hűséges társa, akivel szövetséget kötöttek a szívükben. Ott maradt mindvégig, amíg felgyógyult. Védte, óvta mindentől.

A tavasz hírnöke lassan jutott el a fülébe. Egy kis madár rikoltozott, és a félig befagyott folyó, hirtelen csordogálni kezdett. Éles hallásával már régen érzékelte, de lusta volt felkelni.

     Rendkívül élvezte ezt a pazar időszakot! Semmi rizikó, semmi erőfeszítés, bár a rizikót ő, nem nagyon ismerte. Most, nem gondolt másra, csak a jelenlegi bőségre.

Azt is megszokta, hogy a helyzet gyakran változhat egy szempillantás alatt. A távolban hallott, egy szarvas csapatot közeledni, a szaguk is az orrában van már!        

Az égig érő fák tűlevelei, időt állóan meredtek az ágakon. Máshol, ahogy sárgultak a falevelek, lehullva, beborították a hatalmas fák alját.

Egy kedves barátom mesélte ezt a történetet, Attila, akivel karácsony előtt, ültünk az asztalnál, és készülve az ünnepre, beszélgettünk. Eszébe jutott egy karácsonyi csoda, ami velük történt meg.

     A szerető Isten, letekintett az Égből, és gyönyörködött az ember fiaiban. Hatalmas Trónszékén ülve, szemlélte az Ő teremtményeit.

      Egyre többet szerettem volna a „mamával” együtt lenni, de ő néha magamra hagyott. Majd később visszajött és én nagyon boldog voltam akkor. Egyre jobban kötődtem hozzá, és igényeltem a jelenlétét.

Kisborjú is alig voltam, amikor a mamám elveszett. Kerestem én, de nem találtam, mert mély volt a rengeteg. Emberek jöttek, kedvesen, megetettek, simogattak szelíden.

A nap már lenyugvóban volt, a hold karéja még alig látszott. A vadon magányos volt és csöndes. Imitt-amott hangzott fel egy-egy bősz állat hangja. A madarak hallgattak, mint akik érzik, hogy veszély közeledik.