Tavasz volt.

Sír az erdő, és a táj,
Keresik a hósapkát.
Hótakaró hiányzik,
De a föld még nem fázik.

Ismeretlen forrásból, de nem tudtam nem megosztani veletek!

Ne fintorogj, te sors!
Hagyj most már békén!
Nem akarok mást,
Csak a  békén hagyást!

Nézzünk magunkba, gondoljuk át újra.
Mit tettünk rosszul, és jól a múltba.
Várakozzunk némán, nézzünk csak előre,
​Szemünket mereven a célra szegezve.

Jöjjön ide mind, akit anya szült!
Álljon be mögénk, az Új Év küszöbén!

Havas tájak, erdők, hegyek,
Szívem vágya vagytok nekem.
Hol nem jártam még sohasem,
Szívem epedőn telne veletek.

Szavad

Keresnem kell az utat, 
Melyet Isten nekem mutat.
Keresnem kell, de nincs erőm…
Vezess, tovább Uram!

Este volt. A házunk ablakán át néztem a messzi fényeket. A hold sem ért el engem. A felhők eltakarták a távoli hegyek vonulatát, s még a fenyvesből sem hallatszott ide a nyugodni térő madarak
hangja.
December volt. A hó már megérkezett, és a csend öltöztette fel a fák ágain hintázó tűleveleket.
Az esti fények távolinak tűntek, mint minden az életemben.

Kerested az utat, mely tova mutat.
Kerested a fényt, mely betölti a tért.

Kedves, öreg Télapó!
Van zsákodban minden jó?
Talán annyi Télapó,
Üres puttony nem való.
Sírnak is a gyerekek,
Ha Télapó is kesereg.
Ügyes, kedves Mikulás,
Zsákja bizony tele már.

Szerettem volna elmondani neked,
Milyen csodálatos az élet.
Szeretni lehet, bár, ezt elronthatja,
Egy téves, oda nem illő vallomás.

Állok némán,
Bennem üres tér tátong.
Az elemek össztüzébe kerültem,
Semmi nem vagyok…
Csak nézek magam elé…
Bénaságom nem múlik,
Erőm elhagy…
Hogyan adhatnám tovább, amit én tudok,

Ne fájjon ha sírni látsz,
Ne nézd szemem.
Szavad, mely könnyet fakaszt,
Ne töröld le, hadd folyjon, szabad.

Lakodalomra készülünk,
Örvendezőn, vígan, 
Várjuk, is a  vőlegényt, ki iparkodik nyomban,
A kedves menyasszonynak,
Arca csupa báj, szíve,
Mint mindig, vígan kalapál.

Orvosok, Isten vezetése alatt…

Belátom tévedésem,
Amint átkelek e gondolati résen.
Tudom, hogy nem lehet áttörni rajta,