Brad és ifjú felesége, már az úton hazafelé haladtak, dél után járhatott az idő. Kicsit hallgatagok voltak mindketten. A gondolataikba mélyedve, alig várták otthonuk magányát, hogy végre újra együtt lehessenek. Csak ketten.  Boldogan feküdtek, amikor csak tehették, csak úgy az ágyon, egymást átölelve és beszélgettek, vagy csak hallgattak. Hallgatták egymás szívverését. 

-  Köszönöm, asszonyom! Ez igazán jól esik! Köszönöm! - Nézett, hálásan mindkettőjükre. Több órája úton vagyok. Reggel indultam el a távoli városból, Torontóból, és azt hittem hamarabb rátalálok egy barátom házára.

A farkasordító hidegben, a zúzmara megdermedt a fákon.  Hótakaró borította be a zimankós tájat, és a szél sem moccant sehol.

      Az a pár hét, hamar eltelt. Szinte észrevétlenül eljött a várva várt nagy nap! Azt hitték, hogy nem is tudnak időre készen lenni a sok feladattal, ami ezzel jár.

Történelem régész, kutató és minden, ami ebbe belefér! Boldog volt, kimondhatatlanul boldog!

Másnap reggel korán felkerekedett, hogy ismét bemenjen a városba, de mielőtt bármihez is kezdett, szeretett volna a kedvenc lován kis időt az erdőben tölteni.

Brad számára is az erdő, a természet jelentette az egyetlen, elfogadható otthont. Nagyon értékelte odaadását a természet iránt, de egyben féltette is a lányt az egyedülléttől az erdő közepén.

Nagyon szerette az édesapját, akinél bátrabb és kedvesebb embert nem is tudott elképzelni sem.

A történelem, meseszerű világában élt egy csipkelelkű, gyönyörű lány, Rózsa. Szüleit fiatalon elvesztette és magányosan élt egy hatalmas erdő közepén.

Verseinket rímekbe faragva,
A rohanó utókorra hagyva.
Csendesen, a fejemet lehajtva,
Suttogok, a lehulló avarba.

Felragyogott a fény az égre,
Elhalványultak, a csillagok,
Ébredj hajnal! Ő szólt, és meglett,
S a millió csillag, aludni tért.

Az erdő magányos csendje veszi körül,
Az erdőket járót, ki mindennek örül.
Színes falevél szín kavalkádja várja,
Még várat az igazi ősz is, magára.

Adott nekem, néhány boldog percet,
Nekem adott mindent, mit adhatott.
Néhány kedves szót, mi összezavart,
Adta önmagát,s így értékes volt.

Szép szemedben elmerülök, drága kicsi csöppem,
Ártatlan lelked nem tudja, a sorsot, s éltünket.
Hozzád szólok én most, tudd, mit is jelentesz nekem,
Létem, szomorú volt régen, több vagy, mint életem.

Szemei pásztázták a téli tájat,
Keresve, kutatón nézett szerteszét.
Hallgatva az erdő, magányos csendjét,
Amit a madár is, gyakran elkerült.

Szeretettel meghívlak benneteket egy kis nézelődésre!
Többszöri nekirugaszkodásra végre, sikerült összeállítanom ezt a pár képet, bár időként a helyszín és az idő keveredik...a technika mindent megpróbált bevetni ellenem... 
Fogadjátok szeretettel!

Nagy szeretettel ajánlom írótársaimnak, akikkel együtt élhettük át ezen élményeket! 

Parancsszóra verset írni nem lehet,
Akkor sem ha, megfogják a kezedet.
Így van ez is, menni kell, hát előre,
Szív, a szívbe hív, most cselekedetre.