Hajnal pirkad, csönd lebben,
fény játszik a reggelben,
város zaját messze hagyva
elindulunk lassan rajta.

Ösvény kanyarog, fűben harmat,
madárdal közt minden hallgat,
táskánkban víz és az álom,
hegyek várnak túl a tájon.

Ág hajol le, moha illat,
patak surran, követ mozgat,
szél mesél az ágak között,
lépésünk így hoz örömöt.

Ha világgá mennék,
mi jöhetne velem?
A könyveim, mert azokat
nagyon szeretem.
Emlékeim, éveim,
percek és pillanatok,
melyek, ha hiányoznak,
belőlük választhatok.
Egy marék magyar föld
a legszebb erdőből,
hogy legyen mit markolni,
ha kifogynék az erőből.
Egy apró kavics
arról a dombos tájról,

   A vadász lapult egy bokorban, levegőt is alig mert venni.

Az este leplet terít a tájra,
apró lámpások gyúlnak,
a telihold ragyogása mellett
halványan hunyorognak.

Az égbolt bársonyán
egy csillag zuhanva kihuny,
egy kívánság megszületik,
és végtelen útra indul.

A hajnal még messze,
nem nyitja fel szemét,
minden pislákoló fény ígér
egy új napot, új mesét.

Balatoni nyár, vihar után sár,
haragos zöld víz, hínár rajta dísz,
lassan nyugvó hullámok, várakozó horgászok,
fagyisbódé nyitása, kislányok a hintába,
visszatérő forróság, felébredő szomjúság,
sétálgató emberek, szaladgáló gyerekek,
megnyugodott Balaton, napfény csillan lombokon.

A békés világot akarom,
hol csend vár és nyugalom,
de elrejtik, rá nehezen lelek,
pedig sok helyet felkeresek.

Végül mégis rátalálok,
körbeveszik vadvirágok,
ez más számára láthatatlan,
csak rám vár az álmaimban.

Erdő mélyén egy kis ház,
tornácán róka tanyáz,
padlásán egy bagolycsalád,
alig várja az éjszakát.

Nap szántott barázdát arcára,
hátán hordta puskáját,
kopott ingben, bőrcsizmában
járt az erdőn hajnaltájt.

Korán ment, este hazatért,
vigyázott a vadra, fára,
csendes helyen, elrejtetten
volt egy kicsi erdészháza.

Mama főzött, ételt pakolt,
kendőt tett ősz fejére,
ha készen volt az ebéd,
indult nyomban sietve.

Aki nem akar hallani,
annak hiába kiabálsz,
nem akarja megismerni
a szavak csendes igazát.

Szót érteni vele nem lehet,
hallgathatod visszhangját,
te mondhatod bárhogy,
nem érted a zsivaját.

Nem érdemes ordítani,
a csend legyen veled,
nyugalmad és békéd
ebben megleled.

Mezítláb járok a vízparton,
talpam alatt puha homok,
a csillagok nevetve néznek rám,
ahogy maradnak a nyomok.

Hullám csókol parti köveket,
harmat mosdatja a hajnalt,
csak a víz halk csobogása
dacol a csenddel, madárdallal.

Lépted alatt avar zizeg,
napfény csorog lombon át,
erdő mélye titkot mesél,
szél dúdolja dallamát.

Hegyen túl a völgybe nézel,
madár száll a kékségben,
csendes hegyek ott pihennek,
hósapkával békében.

Patak surran, követ görget,
fűben hever a gondolat,
ember itt csak boldog lehetsz,
távozzon el a harag.

Hallgat a szív, mint egy régi rom,
hol rég lehullt már minden szó,
nem zúg ének, sem panasz,
a némaság oly nyugtató.

Nem hall a világ, nem bánt a lárma,
kívül zord szél fúj, bennem a hiány,
ez a csend lesz magam határa,
hol nem fáj többé a magány.

Az erdőben árnyékok, fények futnak végig,
suttog a tölgyfa, majd elér az égig,
ágai közt a csend is másként hallgat,
mint aki tudja, az idő itt nem múlhat.

Állta a forró nyarat, fagyos télen fázott,
szelíd szélben ringott, viharban járt táncot,
karja az égbe nőtt, gyökere a földbe,
az idő font csendet minden kis göcsörtbe.

Csillogó víztükör, szivárvány szárnyak,
ködben látszik a Badacsony,
megnyúlt árnyak a kert füvén
és a fehérre festett falakon.

Vitorlások ringanak a tavon,
az alkony vörösre festett tüzén,
visszatérő nyári emlékek
a hullámzó Balaton vizén.

A világot szavak alkotják,
apró, láthatatlan hidak,
a szíveket közelebb hozzák,
de csak ha mind igaz.

Lehetnek lágyak, mint az eső,
simogató, mint a tavaszi szél,
mely csendes suttogássá halkul,
ha hosszú útra kél.

Van, aki hallgat, mégis beszél,
néha így is értjük őket,
egy sóhajba szőtt gondolat,
és néma megérzések.

Hova tűnt a régi nyár,
melengető napsugár,
a mesés délutánok,
gyermekkori álmodások.
Hova tűnt a régi ősz,
falevelet kergetős,
nehéz táska vállamon,
megnyúlt árnyak házakon.
Hova tűnt a régi tél,
szánkón fújó fagyos szél,
estig tartó hócsata,
kertek alatt korcsolya.
Hova tűnt a régi tavasz,

Így is lehetett volna...