Hiszem ha elmegyek,
vár rám egy hely,
ahol jó lenni,
senki rám nem lel.
Otthonom lesz
az erdő, a mező,
a nagy vizek,
mind enyém lesz,
ha elmegyek.

Megállt az idő,
hajában fészket
raktak a madarak,
mutatóját benőtte az erdő,
a falak leomlottak.
Írt betűk porrá lettek,
fémeket rozsda megette,
mik eddig sokat jelentettek,
az idő eltemette.
Sok év múlva a vizek kékek,
éled a folyó,
tisztul a Föld,
élesek a fények,
a part üde zöld.
Megpihen világunk,

Arcod miért bánatos, szomorú?
Kerül a vidámság a nevetés,
mi marcangol, mi olyan iszonyú?
Hova lett a gyógyító feledés?

Letörlöm szemedből a könnyeket,
ha kell, táncolok veled esőben,
kacagni tanítom a lelkedet,
alakot keresünk egy felhőben.

A hajnal nem csal mosolyt arcomra,
fa lombját a szél, bőszen hangolja,
eső veri ablakom tábláját,
szomszéd sietteti a kutyáját.

Mire elindulok, a szél megáll,
a korai rossz idő, tovaszáll,
megörvendeztet a nap sugara,
vidáman várok már a vonatra.

A lenyugvó nap pislantott párat,
majd a hegy mögé hanyatlott,
a szekeret két ökör húzta,
mellette a gazda ballagott.

Fáradt a szeme, az arca,
a barázdák porosak nyakán,
egész nap szántott, kezében eke szarva,
de még lesz dolog a tanyán.

Part köveit simogatják,
kacér, apró vízcseppekkel
táncot járnak elborítják,
apró gyémánt könnyeikkel.

Majd eltűnik a vigalom,
érkezik a bősz felhőhad,
oda a nyári nyugalom,
a kis tó tükre feltámad.

Piciny hullámai vadak,
fodrozódása tombolás,
elmenekültek a halak,
feléjük tart a rombolás.

Erdő mélyén ház rejtőzik,
kicsi magányos menedék,
társak nélkül ott időzik,
eszi remete kenyerét.

Hálás a sötét erdőnek,
hogy elbújhat világ elől,
nem járnak ott csak az őzek,
hírhozó is csak a szellő.

Úgy hozta a sors, az élet,
bujdosó lett éjjel, nappal,
vissza többé nem is térhet,
megbékült már ő a sorssal.

Messze indul világot látni,
hegyet, völgyet, mindent bejárni.
kezében bot, hátán a zsákja,
folyó és tenger, szívesen látja.

Nincs hazája, sem otthona,
csak ruháján a föld pora,
nem húzza haza szívét a vágy,
néhány ág és kész van a ház.

Angyal esett le a földre,
és azonnal szárnyát törte.
Hogy legyen, most, mit is tegyen,
fel az égbe hogyan menjen?

Csak ücsörgött, szárnya lógott,
fel az égbe, haza vágyott.
Arra járt egy, festő lányka,
megtalálta, megsajnálta.

Hajam már őszbe fordult,
hátam rég meggörbült,
csónakomba víz csordult,
elejére felhő ült.

Csendesen lépkedek,
s azon elmélkedek,
van-e még valami,
amit megtehetek?

Jól éltem életem?
Magamtól kérdezem,
utamon e kérdést
százszor is felteszem.

Lépteim számolom,
várom a válaszom,
miközben suttogom,
nem tudom, nem tudom.

Hosszú volt az éjszaka,
harcoltam az árnyékkal,
menekültem riadtan,
küzdöttem az álmokkal.

Lemaradtam vonatról,
vándor voltam hegyek közt,
leestem a lovamról,
gyarló voltam én, nem bölcs.

Gödör ért a nyakamig,
mellettem egy nagy halom,
lapátoltam hajnalig,
reggel fájt is a karom.

Figyeli a messzi tájat,
utat is lát, talán százat,
merre, hová mit is tegyen,
első lépte hová legyen?

Nincs segítség, nincsen jelzés,
egyedül a gyenge sejtés,
kavarognak gondolatok,
röppennek a pillanatok.

A remény csak áll és várja,
hogy repüljön, legyen szárnya,
mert oda megy, ahol kérik,
ahol szárnyát ki nem tépik.

Csendben lépkedek,
lámpák csak égjetek,
elém utat tegyetek.
Árnyat hoznak a képzetek,
gondolatokat a kételyek,
"Tudom, hogy hallod" már a léptemet.
Azt is tudod, nélküled nem élhetek,
ha nem vagy ott, nincsen más, csak a jéghegyek,
és az égen a csillagok már nem fényesek.
Csak járok körbe- körbe álmodom az éveket,

Várom, hogy jöjjön a vonat,
rég vár rám egy feloldozás,
a reggeli csend úgy nyomaszt,
és untat a várakozás.

     Béla sofőr, és így nagy szüksége van a szemére. Egyébként is, de sofőrként fokozottan.

Emlékszem még a csordára,
kolompoló birkanyájra,
csikósra a lova hátán,
porfelhőre füves pusztán.

Szomjas jószág siet inni,
pulinak se kell terelni,
gyomrukban a puszta füve,
vályúban a kút hűs vize.

Mikor végre elballagnak,
tücskök újra muzsikálnak,
favödör az estét várja,
következő itatásra.

Apró kis hullámok, vidáman csacsognak,
mesélnek kacagnak, szaladnak hajónak.
Tengeri zenekar nyugodt, lágy muzsika,
pihen a tengerész, csendes az éjszaka.

Előlép a prímás, fogja a hegedűt,
új dalt kezd, egy búsat, bánatost, keserűt.
Megnőttek a hullámok, már haragszanak,
szeretnék, hogy az emberek vigadjanak.