Miért szenvednek ártatlanok,
az öregek, betegek,
maradnak árván feleségek
és apró gyerekek?
Gazdagok játszanak,
eldöntenek sorsokat,
háborúznak, harcolnak,
jártatják a szájukat.
Nagy vígan mulatnak,
míg hullanak fiaink,
végtelen luxusban
csak gyűlnek sírjaink.
|
Eszembe jutott egy szösszenet az utazásunkból, amit most megosztok veletek.
Útitársamat nevezzük Hajninak, így legalább nem ismeritek fel, kiről is van szó...
Szóval, felszálltunk a vonatra, vagyis, dehogy szálltunk, a madarak meg a pillangók szállnak, kecsesen repkednek, mi pedig bőröndjeinkkel felmásztunk, felvonszoltuk őket.
|
Egy szép könyv illata, egy kinyitott ajtó,
lapjai közt álmodik száz elfeledett szó,
benne csodás képek, ragyogó fények,
megfagyott pillanatok egy lapra férnek.
Szépítik a sorokat, visszaadják az érzést,
az erdők színét, a csodás békét,
köszönet értük, a barátnak, a művésznek,
ki lencséjén keresztül ad hitet és értéket.
|
Az öreg a sarokban ült, poharán megcsillant a fény,
halkan beszélni kezdett, kint leszállt az éj.
Nyelve botladozott, kereste a szavakat,
életéről, munkájáról, hogyan ásott aranyat.
Csatában a golyók, tengeren a viharok,
néha alig érteni, magában mit motyog.
Páran hallgatják, ismerik már,
figyelik, amit mond, neki mi fáj.
|
A lét végtelen tengerén
hullámok nem érik a partot,
az idő csendben fut a homokon,
s mi keressük a titkot.
A napfény eltűnik a mélyben,
elnyeli a hatalmas kékség,
míg a tetején vitorlázunk,
hömpölyög ezernyi kérdés.
|
Egy elegáns, öltönyös, kiskosztümös rendezvényről tartottunk hazafelé barátainkkal. Már esteledett, elkezdett esni az eső, két autóval indultunk, mindegyikben négy személlyel, az elsőt a párom vezette. Ahogy egy kereszteződéshez értünk, a lámpa éppen pirosra váltott.
|
Létezik egy elfeledett erdő,
hol a fák őrzik a csendet,
lombok között suttog a szél,
mindenki tudja a rendet.
Holdfény csillan harmatos köveken,
tündérek halkan lépkednek,
pajkosan suhannak az éjben,
álmodban hozzád érkeznek.
|
Április van, süt a nap,
délután meg hó szakad,
reggel fagyunk, vacogunk,
délben a strandra futunk.
Esik, fúj, majd villámlik,
fű, fa, bokor virágzik,
gyere elő télikabát,
oda a tavaszi varázs.
Április, te szélhámos,
mégis olyan bűbájos,
a világot megtréfálod,
várjuk már a búcsúzásod.
TM
|
Összedobált szavakból
írom a versemet,
ne keress benne okosságot,
és semmi értelmet.
Unalmamban mindent,
mi eszembe jutott,
most egy kiskosárba
szépen beledobok.
Összerázom, kiöntöm,
rímekbe forgatom,
lesz, ami lesz, válogatom,
egy versben folytatom.
|
Kérdés van bőven, ember mi lesz veled?
A gondolat is csapongó, keresi a választ,
visszhangzik, nem jön felelet,
csak még több kérdést áraszt.
Miért kérdezel, ha nem szól senki?
Miért vársz, tán nincs, aki meghallgasson?
A csend elnyel mindent,
táncol súlyával a mellkasodon.
|
Már egy hete csak a mamára gondolok
mindig, meg-megállva,
nokedliszaggatóval kezében
ment a konyhába, ment serényen.
Én még őszinte gyermek voltam,
hát hamar azt is elgondoltam,
gyorsan legyen kész mára,
kezdjen bele palacsintába.
|
Fűzfák árnyékában
csörgedező kis patak,
mint lányok hajában,
fényes szatén szalag.
Kavicsokat görget,
egyenget simára,
kanyarog erdőben,
lehull egy sziklára.
Falevél csónakot
ringat a tetején,
ahogy átfolyik
a fűzfák ligetén.
|
Az újságot lapozgattam a parkban egy padon, kerestem benne előző nap megírt cikkemet.
Valami bekerült a látóterembe, először nem is tudtam eldönteni, hogy mi az, de aztán kitisztult a fókuszom, és láttam, hogy egy kéz, görbe ujjakkal fészket formál.
|
Az érces hangú madár minden hajnalban az ablak előtti fán kezdte napüdvözlő énekét.
|
Nagyapámat, aki négy nyelven beszélt, nagyon szerettem. A meséit, és ahogy fúrt, faragott, tevékenykedett a ház körül, miközben nagyanyám a világ legfinomabb palacsintáját sütötte nekünk. Minden nyaramat velük töltöttem, alig vártam, hogy láthassam őket. Ősz haja és ősz körszakálla volt, ráncos arcából kék szemei pedig mindig mosolyogtak rám.
|
Éveink csak múló pillanatok,
tükörbe nézünk, arcunk változik,
ki vagyok én, jön a kérdés,
mert a kor itt ólálkodik.
Mint egy parttalan folyó,
az idő úgy sodor tova,
mi kapaszkodva múltunkba,
érezzük milyen mostoha.
Éveink elillannak,
itt maradnak terveink,
sorsunk árnyékként követ,
és csak gyűlnek terheink.
|
A halál nem zárja be, csupán nyitja a kaput,
nem a vég, hanem egy új kezdet,
az álom, mi új álmot szül,
csak kér egy kis csendet.
A lélek örökké körbejár,
akár a mag, új virágokat ont,
vagy a fa, őszi levelét eldobva,
tavasszal új rügyeket bont.
|
Messzi hegyek közt születtem egykoron,
csillogva szöktem át völgyeken, dombokon,
utamat állták hatalmas sziklák,
melyek lassítottak, erőmet szívták.
Társaim jöttek, egymást segítettük,
száraz sivatagot virágossá tettük,
vízesések alatt voltunk kicsi tavak,
áradó vizünktől továbbfutó patak.
Öntöztek belőlünk kiskertet, földeket,
|
Kőfalak árnyas rejtekében,
vastag mohatakaró alatt
az idő mindent eltakar,
lassan emlék sem marad.
Kíváncsi szemek nem nézegették,
kutató kezek nem keresték,
csendesen pihenhetett,
míg egyszer felfedezték.
Magányos vándor az erdő mélyén
rátalált erre a csodára,
apró sátrát felállította,
és ott maradt éjszakára.
|
Nyári szünetekben, mindennap a strandon,
nem is kellett semmi, csak türcsi a parton,
ajkunk olyan sokszor kékre színesedett,
majd a napon lassan visszamelegedett.
Jó, ha tíz forint volt minden költőpénzünk,
néha a kasszánál ügyesen beszöktünk,
akkor jutott nekünk három gombóc fagyi,
meg az üdítő is, málnás ízű Bambi.
|