Újrafestett falak, újak a gerendák, az ajtó nyikordulása még emléket idéz, az udvaron fű nő, árnyat vet a lomb. A kályha hamuja nem őrzi az akkori tüzet, a szegletekben régi nevetés sem bújik.
     Kint a kertben a diófa árnya még mindig hűvös menedék, madarak csicsergése keveredik a szél zajával, ágai közt ezüst pókhálók táncolnak.

Ökrök nyomában gyalogolva
izzad a gazda, fordul a szekér,
vállán fénylik a nap sugara,
sóhajtva nyikorog a kerék.

Asszony a vödörrel hajladoz,
kendője a szélnek korbácsa,
csöpp gyermek a tornácon játszik,
rajzol a napnyugta porába.

     A sárkány, aki elrabolta a királykisasszonyt, a hős lovag, aki fehér lován érkezett megmenteni, hát ők mára megöregedtek.
     A sárkány már egy teát sem tud megmelegíteni, a lovag nem bírja el a kardját, a lova rég feladta a küzdelmet a korral, a királykisasszony megőszült, megráncosodott, elfonnyadt a toronyban.

Zúg az erdő, sírnak a fák,
vihar tombol, ágak törnek,
szél rohan át a világon,
véget vet a békés csöndnek.

Honnét indult ez a vihar,
miért lett vad szörnyeteg,
elmesélem kis versemben,
hát akkor figyeljetek.

Magas hegyek kis zugában
megrezdült a levegő,
hógolyóval játszadozni
pajkos szellő jött elő.

     A kert egyik sarkában kapott helyet, ahol a déli naptól a ház árnyéka megvédte. Gyökereiben érezte a föld puhaságát, a frissítő vizet, mellyel megöntözték ültetésekor. A következő napokban elkezdett kapaszkodni, bár csinos kis karóhoz volt kötve dereka, ami mindenképpen megtartotta.

Az esti tájra csend borul,
a szellő fűszálakat simogat,
a nap fénye elsápad,
és fákra szór álmokat.

Halk merengés, néma kérdés,
lelkem mélyén a béke,
hol a fény, merre a remény,
szavakkal játszik az elme.

Egy halk rezdülés hirtelen,
mint patakban kis örvény,
minden bánat, minden seb,
olyan mint egy ösvény.

Halkan dobban a világ szíve,
az éjben csillagok fénylenek,
árnyak búcsúznak a csendben,
a lélek hallja az örök ígéretet.

Az égbolt könnyeket hullajt,
a szél dalban hordoz reményt,
aki megérti elsuttogott titkát,
a békéről hall egy mesét.

Hullámok csipkedik a parti köveket,
habokból szőnek ezernyi mesét,
szél simogatja a ringó vizeket,
napfény csillogtatja titkos üzenetét.

Madár suhan magasan az égen,
víztükör mutatja árnyékát,
csend dalol suttogva, halkan,
az örök idő fonja kosarát.

Mindenki nevet, csak én sírok,
szívemben harc van, hatalmas viharok,
a nap sugarában derűs arcok ragyognak,
csak én járok árnyékban, könnyeim potyognak.

A világ kacag, mintha nem lenne bánat,
de a sötét felhő mindig újra támad,
egy mosoly mögött ezer seb rejlik,
lelkem mélyén a csöndet mélyre rejtik.

Ha az erdő nyugovóra tér,
a patak is csendben ringatja magát,
a hold ezüst takarót terít a földre,
és szellő simogatja a mohát.

Minden levél álmot sző,
az éj minden rezdülést vigyáz,
minden lélek megpihen,
csak a fáktól hallik a suttogás.

Hol a hajnal gyöngyöt hint a fűre,
lágyan sóhajt a langyos szél,
ott rejtőzik a tündérkert,
és csak a csend mond mesét.

Virágok szirma csillagfényű,
pázsitja a puha álom,
selyemszárnyon libben a fény,
madár dalol minden ágon.

Fekete angyal szállt le az éjben,
szárnyaiból homok pereg,
csendesen áll a hold fényében,
hátán régi gyógyult sebek.

Némán néz a végtelenbe,
hol a hajnal még nem hasad,
jelet rajzol a semmiségbe,
könnyeiből patak fakad.

Hálát adok a reggeli fényért,
a suttogó szél meséjéért,
a szeretetért, mely szívemben él,
s a hívogató álmokért.

Hálát adok a mosolyodért,
a szónak a lelkemben,
a könnyért is, mely tisztít
a lehulló cseppekben.

A hajnal hűvöse beosont az ablakon,
lágyan végig simítva az alvó szobát,
párnámon a napsugár játszik,
elkergetve az éji homályt.

A sötét még őrzi titkait a sarokban,
de a nap már aranyhálókat sző,
az idő egy pillanatra megáll,
mint az elromlott filmfelvevő.

Régi ünnepekre emlékezem,
együtt mulatott a család,
jöttek a messzi rokonok,
kaptam csokit, alvósbabát.

Fülemben cseng még apám nótája,
prímás húzta a fülébe,
sok borravaló reményében
a vonó táncolt kezébe'.

Nem telt el úgy hónap,
hogy ne találkozzunk,
míg a felnőttek beszélgettek,
mi boldogan játszottunk.

Csendben indulok, nincs út poggyásszal,
csak a lélegzet kísér aranyfonállal,
a külvilág elhal, zaját elviszi a szél,
a szív mélyén nyílik egy kapu, mely régóta remél.
Lépésem láthatatlan, de visz tovább,
erdők, óceánok nyílnak, egy új világ,
fényből szőtt ösvény kanyarog a hegyeken,
és béke születik az árnyékos helyeken.

Lassan búcsúzik a nyár,
szürke lesz a látóhatár,
köd borítja be a tájat,
nem látni a szomszéd házat.

Kezdődik az iskola, óvoda,
gyerekek reggeli sóhaja,
előkerülnek a kiskabátok,
nem mozdulnak a hintaláncok.

Költöznek a madarak,
árva fészek az eresz alatt,
potyognak a gesztenyék,
arra várnak, felvegyék.

Csillagok imbolyognak az égen,
mint részeg madár a szélben,
ragyognak az éjszakában,
fürdenek a holdsugárban.

Titkok tűnnek el a fényben,
árnyak járnak néma csendben,
kapuk nyílnak a végtelennek,
időtlen világok megjelennek.