Gyorsröptű fecskemadár
Útra készül, elmúlt a nyár
Tanítgatja fiókáit
Röpüljenek, ha útra indít

Suhogva száll házak között
Fecskefészektől elköszönt
De az utat megjegyezte
Ha itt a tavasz, visszatér szülőföldre

Visszatér ő, azt ígéri
Nem mint ember barátai
Ő a fészkét ide építette
Az hazavárja mindörökre

Megálltam a Székelykapunál,
Csodáltam faragott díszeit,
Fejem felett fehér galamb szállt,
Kapuba rakta fészkeit.

„Isten hozott”, köszöntött az írás,
Nem felejtem el a szép szavát.
Isten hozott felétek e tájra,
Mert eljöhettem, oly rég erre vágyva.

Mikor lesz vége a háborúnak?
Mikor mondjátok, elég?!
Mikor vettek véget a szenvedésnek?
Nem szenvedett eleget még az emberiség?

Ott a nagy asztaloknál, mondjátok; elég!
Mikor a békekövetei foglalnak már helyet,
Akik megelégelték már az emberi szenvedéseket,
S felragyog általuk a béke napja, s a kikelet.

Álmaimban is szeretlek
Drága, édes hazám!
Álmaimban is letérdelek
S imádkozom érted:

Te a béke galambját féltve őrizgetted,
Karjaidba rakott fészket,
A rászorulót mindig befogadtad,
Szeretettel ölelted, mint barátodat.

Jaj, mi lett őszinte lelkedből,
Kufárok hada támad rád,
Kifoszt fészkedből!
Idegen tömeg villáma zúdul.

Hajlik a búzamező,
Gyenge szellő fújja,
Sárga tengert
Pipacs és szarkaláb tarkítja.

Tábla szélén búzavirág nyílik,
Érlelő napsugár kalászba bújik.
Érjél búzatenger, legyen bő termésed,
Parasztember munkáját te koronázd meg!

Minden évben újra, újra emlékezünk,
Eljön a mi hazánknak szép ünnepünk.
Tűzijáték fényei ragyognak az égen,
Tükörfényük a Duna vízében.

Emlékezünk államalapító István királyra,
A magyarság minden évben nagy összekarolására.
Királyunk megmutatta nekünk az utat,
Az ország fiai csak akkor győznek, ha összefognak!

Mert mi összetartozunk!
/Nemzeti Összetartozás Napja/

„Mint bontott kéve,
Széthullt nemzetünk”

De mi összetartozunk!
Összefog anyanyelvünk,
Szívünk!
Nem győzhet rajtunk
Ádáz támadás!
Vágtathat fölöttünk
Villámok hada, felhővonulás!

A nap hajnalsugara
Ébresztette az alvót,
A fákat sűrű, fehér köd lepte,
Csend honol most a völgyben.

Aludt a lent, köd ült fölötte,
És én álltam a hegy oldalon,
Nekem már ragyogott a napom,
Pintyőke énekelt vidáman.

Egyszer én is voltam ifjú és titán,
Táncot jártam a gerendán,
Futottam a széllel versenyezve,
Kacagtam a naptól, boldog volt a lelkem!

Dolgoztam sokat, vidám lélekkel,
Aratáskor versenyeztem az idősebbekkel!
Tiszteletet azt mindig megadtam nekik,
Mert bennük volt a tudás és a hit!

Mikor megszülettél,
Vad vihar rázta a fákat.
Becsuktam ablakom, fáztam.
Én voltam a legboldogabb édesanya
Ezen a kerek világon…

Féltettelek, óvtalak minden széltől,
Vihartól, erős napsütéstől.
Te voltál akkor a legféltettebb kincsem,
Én a születésed soha nem feledem!

Hogy szaladnak a fák!
Az életvonatomat követve
Sok mindent gyűjtöttem tarsolyomba,
Sok jót, szépet, bánatot cipelve.

Száguld az életvonatom velem,
Néha megáll, jön egy új állomás,
Nem tudja, milyen nehéz az elszámolás,
Közeledik már a végállomás.

Napfényes Hortobágyon
Andalog folyója,
Nádassal benőtt
Annak partja.

Idejárnak itatni a csikósok,
Nyári nap melegétől
Kitikkadt a gémes kútjuk,
Szomjukat oltják gyönyörű lovuk.

Sárgulnak a növények,
Hisz a nap melegét ontja,
Túzokmadár a párját
Rikoltva hívja.