Ma reggel is betértem a szokásos kávézómba, ahol épp azon folyt a késhegyre menő vita, hogy ki is a magyar. A korábbi Fradi és Vasas drukkerek hirtelen átképezték magukat antropológusnak és egymás szétivott, borvirágos arcán vizsgálgatták a genetikai lenyomatokat.

      Tóth György nem akart hős lenni
        /Az ítélet: halál /

Tanár voltam, most nyugdíjas pedagógus
Vagyok, prológus, finálé epilógus,
Közte mintha nem történt volna semmi sem,
Egy üres dráma, a sorsom már csak ilyen,
Nem rekviem ez, van még vers bennem ezer,

Megkésett tavaszon, hideg májusokon,
Koravén nyarakon, vagy fonnyadó őszön
Is lüktet az élet, és halkan Himnuszom
Dúdolom, kedvem magamnak híven őrzöm.
Mert öröm tolakodik búra, keservre,

Kevés most az erőm, hogy magam megtartsam,
Faragjak templomot és meleg faházat,
Pedig a vágy bennem már kiolthatatlan,
Ne érje lelkem hajléktalan gyalázat.

Sok öröm, nevetés, kevés méreg, pia,
kapcsold fel teleden nyaraknak melegét,
bár a halál ellen nincs gyógymód, terápia,
de azért igyad a szép szót, a jó zenét!
A harcát még nem fejezte be az Isten,

Gondolatom, szavam, tettem Terólad vall,
Itass át Teremtőm Igéddel, Magaddal.
Tán megtévedt sivatagi vándor vagyok,
Ha innom adsz, Belőled másnak is adok.
Kiszáradt az ajkam, cserepes a szám,
Hozz megnyugvást, felfrissülést, enyhet énrám.

Versben

Nem kell hozzá vagyon, nem kerül pénzbe,
nekem a mosolyod mindent megérne.
Ha felnéztem az üresedő égre,
a szívem tőle mindig csak azt kérte,
Te légy a sorsom alkonya, estéje.

Éjben kelnék át Véled a holdfényfolyón
Sejtelmes ezüst habok nekünk csobognak
Én plántáltam beléd remény-illúzióm
Esőcsepp könnyeim megőrzöm magamnak
Átkelnék hegyeken szurdokon szirteken

Az életünk lesz a leghosszabb epizód
Határa a felfoghatatlan végtelen
Ad hazát otthont sok rosszat kevéske jót
Hogy valami legyen azért a kezünkben
Ha kiteszem szívemet lassan elvérzem

    Vívódás és vigasz

Már mutatkoznak a csalhatatlan jelek,
Ha élni akarok, el kell, engedjelek.
Finom aranyporod lerázom magamról,
Meg kell szabadulnom fájó hiányodtól.

Ciklonok kettős fronthatás
Bazaltba vésett mondatok
Köröttem láthatatlan rács
Tetőmön eső sír csorog
Szavak szőttesében fonál
Véres az érdes gondolat

Eszembe jutnak a régvolt májusok,
mikor a szerelmed és forró tested
a tavasszal karöltve fűtött, hevített,
ha elhagysz, tudtam, megfagyok, meghalok.

Egy ideje beszélnek, megszólítanak
szerveim, testrészeim, arról mesélnek,
mit is tartanak bennem jónak vagy rossznak,
találgatják folyton, vajon meddig élek.

Csak zajongnak, hiába csitítom őket,
nem használ ellenük gyógytea, pirula,
sem ereknek, szívnek, csontnak, vagy veséknek,
feltárul előttem az anatómia.

Őröl még az emlékmalom
Takarítás volt szombaton
Színdarab a néprádión
Anyám keze a vasalón

Mikor nappalba úszik éjszakád,
és a Föld burkában egyet fordul,
reggel napfénnyel mosolyog reád.
ha olykor a bú tölt el álnokul,

Szűk napjaimból összerakni éveket,
szóval, dallal kitölteni néma hiányt,
elűzni árnyat, mely folyton követ,
kiírni magamból, ami fáj, és bánt.