A szememben Te örökre fiatal
maradsz, mintha még szerelmünk elején
járnánk, mikor bennünk égett a remény,
napunk átitatta élet-diadal

Ahogy jöttél, és elmentél

Feszülnek a rügyek, nincsenek levelek,
virághavazásban minden oly üde, friss,
az ember ennél többet már nem is kérhet,
kit e partra sodort egykor a genezis.

Hiába kapaszkodik a nyírfalevél,
Letépi ágáról a gonosz, őszi szél,
Legyőzi majd végül sorsának vad tele,
De ott lesz egy kis nyár a sárban is vele.

Virágzó barackfák között sétálok,
óvatlan rigók a mellemre ülnek,
mint a télben elporladt, holt világok,
sárguló  könyvek, felszáradó könnycsepp.

Írom a sorokat hófehér papírra,
Mint mikor bódult és szent áhítattal
A pap kehelyből miseborát kiissza,
A gonosz világ egy pillanatra meghal.

   Szabadíts meg a kicsinyes irigységtől, a sápadt ünnepektől, a Káin lelkületű testvértől, a hátulról leszúrni készülő barát tőrétől, az áruló szövetségestől, a mára kifakult egykori vörösöktől, a hitetlentől, az ájtatoskodó szemforgatótól, a hedonista gyönyörhabzsolótól, a közönytől, a gyűlölettől, rosszabbik énemtől, a haragomtól, ha kell, hát önmagamtól.

Nem félek tőletek ásító mélységek,
a tiszta víztükörbe belesimulok,
sodródó lényemmel ostromlom az eget,
arcomhoz úsznak a hullámok, lágy habok.

Kellemes és áldott húsvéti ünnepeket kívánok minden Magyarerő tagnak.

Zokogva, rügyeznek bennem az ünnepek,
és a beteg televény már bolondgombát
hasztalan terem, többé már nem lehetek
rossz álom túsza, hiába gonosz spórák.
Örökre húsvétnak gyermeke maradok

Élettelen életképek

Vasárnap délelőtt az ember igyekszik,
mert már délben bezár a nemzeti trafik.

Már pattanásig feszül a húr bennem,
De megmenekültem újból és ismét,
A tegnapokban nyakig elmerültem,
Ma mégis kinyílott felettem az ég,

Repülnék hozzád, de nincsenek szárnyaim,
Visszahúz a Földre a gravitáció,
Eligazodnék esőfelhők árnyain,
A magasság nekem nem volna riasztó.

Te vagy nékem a kenyerem és a só,
mert mellettem állsz, ha magam elhagyom,
lázasan, gyengén vacogok vackomon
a kín mar belém, mint hóhér, vasfogó.

Sohasem tudtam eladni magamat,
Rossz volt az áru, gyenge az akarat,
Szavam nem simulékony, piacképes,
Egzisztenciám így maradt hát kétes,
Prostitúció, pénz, drog most a divat,

Szonett

Álmodva is csak szeplőid számolom,
mint azon nyáron, mely nem volt szeplőtlen,
drága titkaid ismerője lettem,
éreztem, hogy örökre eldőlt sorsom.

Amikor Rád nézek félve, titokban,
a megszokott nyugalmam rögtön elhagy,
felgyorsul pulzusom a szívem dobban,
mert Te nekem a legszebb teremtmény vagy.
Könnyed lépkedsz a tavaszi pázsiton,
tüzesedik Tőled szerelmem, lelkem,
csak a bőrödről, ajkadról álmodom,