(Evokáció - Ady Endre: Párisba beszökött az Ősz c. verséhez)

Ablakomon bekopogott az ősz,
bebocsátást kért fáradt lázasan,
és én hallgattam halk neszezését,
zordon, de nyájasan.

Megszólsz, mert Down-kór, miben szenvedek,
pedig tudod, erről nem tehetek,
szemem, ha rám mosolyogsz, lásd, ragyog,
mert hidd el, s tudd, én is ember vagyok!

Némán lépkedett, rögös útját járta,
lába vitte, szíve vezette tova,
mosolyát már régen magába zárta,
lépte határozott, s mégis tétova.

Szürke égbolttal búcsúzik már,
s tarka levélsipkát ölt a nyár,
az akácfa korhadó törzsén
fakopács keres-kutat büszkén,
mert éhes a kis család.

A nyolcadikat végeztük,
egy igazi csipet-csapat,
bár a humort értékeltük,
nem kaptunk angyalszárnyakat.

Ha gyertyámnak csak bús csonkja maradna,
s kékben játszó lángja sem pislákolna,
ha testemhez már csak emlék tapadna,
és lelkem csak verseimben lángolna,
akkor se feledjetek!

Életünk során sokszor hetvenkedünk,
mert csintalankodni mindig van kedvünk,
megéljük sorban kerek éveinket,
feledve persze ballépéseinket.

Szétestek napjaim, perceim, s óráim
virrasztok álmatlan éjjelek óráin,
elfogyott erőm, de kitartok végtelen,
nem lehet még rajtam úrrá a félelem...
féltelek.

Szól már a muzsika, vigadoz' a násznép,
táncra perdül lábuk, már a bútor sem ép,
ropja az ara is, boldog pír az arcán,
mellette a párja, karja nyugszik karján.

Forró a nyár, és forró a szerelmünk,
hűs patak partján hűtjük le vágyunk,
tűz fenn a nap, és a nyár szítja hevünk,
virágszőnyeg borítja nászágyunk.

Drága Társaim, pár szóban csak, de szeretném veletek megosztani az örömömet. Megszületett legújabb könyvecském, amelynek címe: Szerelmem: Erdély. A könyv első bemutatója augusztusban lesz Kolozsvárott, a Magyar Napok idején. Úgy érzem, méltó helyen, méltó környezetben. Drukkoljatok nekem, hogy sikeres legyen!

a tengerből egy csepp, véletlen, 
ahogy e világra érkezel
a mindenséggel, mint a porszem
egybeolvadsz, az ég őrizzen...

Csak egy mosolyt látok,
ha tükörbe nézek,
sikerek, bukások
rám mind visszanéznek

Volt egy álmom, messze jártam,
tündérkertben rád találtam,
lágyan omló falevelek
úgy öleltek, hogy lebegek
 

Néma a dal, és néma a szó
hallgat a gitár, nincs zeneszó
néma a dal, őrzi hangodat
elvitt messze a Zenevonat.

"Elveszítjük... a halál beállt",
még hallottam: "a szíve leállt"
aztán megszűnt minden fájdalom,
békesség szállt meg és nyugalom.

Történt egyszer, tán nem is olyan régen,
Erdőfalva mellett a tarka réten
összegyűltek a kis virágok éppen,
eldöntsék, ki a legszebb a vidéken.

rebben a pilla és dobban a szív
csattan a csók és a dal táncra hív
röppen az óra a ritmus remeg
lüktet a vérem megőrjítelek