Úgy történt vala, egyszer, elég régen,
László király uralma idejében,
Kunok támadtak Torda határában
Ellepték a tájat lóhalálában.

Egyszer, valamikor nem is oly régen,
Erdély varázslatos, szép rejtekében
Élt Fazekas Eszter, csodaszép leány,
Szürkészöld szeme, mint mérges óceán,
Karcsú termete, mint az ezüstfenyő,
Amely a Szármány-hegy oldalában nő.

Reggelre fagykorona
borítja be a fákat,
S az álmos napkorona
Már nem mesél csodákat.

Feralia... a halottak napja,
Így nevezték a régi Rómában,
Holtak tiszteletének hónapja:
November a keresztény világban.

Volt egy kis vörös párizsi kokott
Ki éjjel-nappal csókokat lopott
Szeretőit váltogatta
Szépségét így elkoptatta

Állok egy rideg kő előtt, némán,
Rajta gyöngybetűkkel neved látom.
Őszi eső mossa könnyem, árván,
Milyen az élet a túlvilágon?

Tizenhat volt, és én harminchét,
Igazi, bolondos kis kamasz,
Csak bontogatta szárnyait még,
Száját sosem hagyta el panasz.
 

Háromezer lábnyi magasban fenn,
Buja-zöld, vad erdők árnyékában, 
Pihen e csodás és mély tengerszem,
Örök szépség állandóságában.

Tükröt tartok magam elé,
s benne téged látlak "én"-ként,
magamba nézek, befelé,
és te jelensz meg egy képként.

Karod ringat forrón, csendesen
Csókkal felelek rá, édesem
Izzik szívem szenvedélyesen
Nélküled nem, veled létezem
Csitítsd csókoddal lázas testem.

Lágyan ringatózom őszi csendben
Köröttem az elmúlás dala szól
Érzem lélekben és fáradt testben
Megittasulva az alkonyattól
Beköszöntött az ősz.

Hír: Egy másfél éves szír kisfiú holtesttét vetette partra a víz...

fekete égen fekete nap
fekete árnyak az ég alatt
fekete mosoly fekete száj

Úgy fogtad tegnap a kezemet, 
Pont úgy, mint mikor gyermek voltam,
Mert figyelted minden léptemet,
Tudtam jól, hogy hozzád tartoztam.

Bomba robbant bennem, hogy rám néztél,
Oly kedvesen s szeretve becéztél,

Cél nélkül, csak úgy barangolok. 
Hajamon szaltót vet a fény.
Magamnak már nem parancsolok,
Megyek az álom ösvényén.