A
fán
díszek
ragyognak
csillagszóróink
pompás fénye ad
bájos varázst e napnak
gyertya ég, csilingel csengő
nézd csak a gyerekek feszengő
s várakozástól kipirult arcocskáját
Angyal szállt le közénk, itt van végre
s szeretet költözik az emberek szívébe
|
"A kürtőskalács egy szép nagy lyuk,
Tésztával jól körültekerve"
Érdekes e név, ezt mondhatjuk,
Vajon mért lett így elnevezve?
|

Ennek a napnak jó, hogy vége,
Mert egy kissé elfáradtam már
De mesze van még a hétvége,
Vajon a héten rám még mi vár?
A mai napom iszonyat volt,
Betegben bizony nem volt hiány,
Az idő szájból-szájba hajszolt,
Kísérte félelem és sirám.
|
Minden Advent négy vasárnapján
Négy kis angyalka égből leszáll,
Vékony, karcsú, halvány alakján
Megtörik a fény, s lopva megáll.
|
Nagyon sok szeretettel drága Jucika!
|
Itt vagyok, nevem Marmaduke,
Származásom, dán dog, mint tudjuk.
Kicsi vagyok, vagy esetleg nagy?
Ez attól függ, te mekkora vagy.
|
Drágáim, gondoltam megosztom veletek mindennapi örömömet, de elsősorban azt a nagy örömöt, ami vasárnap ért.
|
Csak egy volt a sok százezer közül.
Talán nem is volt annyira fontos?
Két nagy vaslemezt szorított fölül,
És a szorítása hajszálpontos.
|
Úgy történt vala, egyszer, elég régen,
László király uralma idejében,
Kunok támadtak Torda határában
Ellepték a tájat lóhalálában.
|
Egyszer, valamikor nem is oly régen,
Erdély varázslatos, szép rejtekében
Élt Fazekas Eszter, csodaszép leány,
Szürkészöld szeme, mint mérges óceán,
Karcsú termete, mint az ezüstfenyő,
Amely a Szármány-hegy oldalában nő.
|
Reggelre fagykorona
borítja be a fákat,
S az álmos napkorona
Már nem mesél csodákat.
|
Feralia... a halottak napja,
Így nevezték a régi Rómában,
Holtak tiszteletének hónapja:
November a keresztény világban.
|
Volt egy kis vörös párizsi kokott
Ki éjjel-nappal csókokat lopott
Szeretőit váltogatta
Szépségét így elkoptatta
|

Állok egy rideg kő előtt, némán,
Rajta gyöngybetűkkel neved látom.
Őszi eső mossa könnyem, árván,
Milyen az élet a túlvilágon?
|

Tizenhat volt, és én harminchét,
Igazi, bolondos kis kamasz,
Csak bontogatta szárnyait még,
Száját sosem hagyta el panasz.
|

Háromezer lábnyi magasban fenn,
Buja-zöld, vad erdők árnyékában,
Pihen e csodás és mély tengerszem,
Örök szépség állandóságában.
|
|
|
Tükröt tartok magam elé,
s benne téged látlak "én"-ként,
magamba nézek, befelé,
és te jelensz meg egy képként.
|
Karod ringat forrón, csendesen
Csókkal felelek rá, édesem
Izzik szívem szenvedélyesen
Nélküled nem, veled létezem
Csitítsd csókoddal lázas testem.
|