Este volt. A házunk ablakán át néztem a messzi fényeket. A hold sem ért el engem. A felhők eltakarták a távoli hegyek vonulatát, s még a fenyvesből sem hallatszott ide a nyugodni térő madarak
hangja.
December volt. A hó már megérkezett, és a csend öltöztette fel a fák ágain hintázó tűleveleket.
Az esti fények távolinak tűntek, mint minden az életemben.

 / Csak azért is ünnepelünk /

Ellopták a fejünk felől az ózonernyőt és nyakunkon az ibolyántúliak, lokátorok őrzik álmunk, ellenségünk csak azok a gaz afgánok és irakiak.

Egyszer régen sok, sok évvel ezelőtt vonattal utaztam Kárpátalján, és amikor a távolban feltűnt Munkács csodás vára, a fülkében ülő öregember, akiről valójában nem tudtam, hogyan került oda, így szólt hozzám:

Reggel, míg főzöm fanyar feketémet, a világ szennyáradatát hallgatva ablakot nyitok a fénynek, a napnak, a vágynak.

...a legkedvesebb házifeladatom...

Jó véggel...

Nagyanyám emlékére

Vidám forgatag kellős közepén találkoztam  vele.  Magas volt, karcsú, sudár, mint a jegenye. Elém állt és így szólt:

Milyen sokféle csend van...

Állunk a porban, ember arcunkban
hazát szerető emberek szemefénye ég.
Élünk egymást tipró tömegsorsban,
rákos közöny hull ránk: ítélhető kép.

Mese akart lenni, de menet közben a tartalma miatt megváltoztattam műfaját. Ítéljétek meg, hogy jól tettem-e!

Tegnap találkoztam a tavasszal, amint sétáltam az utcán.