Végre a hét emeletes, Queen Eleni luxushajó kifutott a ciprusi kikötőből.

Irány, Egyiptom, Kairó, s a csodás, még mindég titkokat rejtő, egyeseknek vágyálmokat valóra váltó piramisok…

Annus még nem feledte az Amerikába utazás gyötrelmeit, de akkor Józsival utaztak, és tele voltak reményekkel , bizakodással. Szegény Józsinak még azt sem adta meg a sors, hogy a kicsiny falujuk temetőjében pihenjen.

„Beszélik azt is, hogy voltak ám olyan pásztorok, akik csoda nagy erővel bírtak, akik különbek voltak a többiektől. Értették még az állatok beszédét is, de tudtak gyógyítani meg rontani is. Valahol Ruszka meg Kelecsény, Nyarád meg Mocsár táján élt két ilyen pásztor, akik valahogy nem tudtak egymással megbékélni.

     A temetés utáni hetekben Annus olyan volt, mint az alva járó.

  Mesélték, hogy valamikor régen Abarán a tehenek elkezdtek furcsán viselkedni. Nem akartak legelni, az istállóban sem ettek, és persze tejet sem adtak. Ha kihajtotta őket a pásztor a legelőre, csak futkostak össze-vissza, bolond módjára, és nagy hangon bőgtek. Mikor pedig behajtották őket az istállóba, mindenáron törtek volna ki a szabadba.

A háború bizony minden tervüket, számításukat áthúzta. Józsi is, és Annus is nagyon jól tudta, addig haza nem mehetnek, amíg  otthon háború van.

   Valamikor régen, itt e mellett a híd mellett állt egy lombos fűzfa. Szomorú fűz volt, és különleges adottsággal rendelkezett. Könnyezett. Azt beszélték, azért hullatja könnyeit, mert valamikor nagyon régen egy villám vágott bele, de úgy, hogy a fa törzse megrepedt.

     Igaz, hogy Józsi nagyon félt attól, hogy nap mint nap a bányaakna poros, nedves környezete vette körül, de lassan megszokta, hiszen a munkaidő végeztével minden nap visszatért Isten áldott világára. Nem is gondolt arra, hogy Annusban is vannak félelmek. 

Régen ez a vidék erősen lápos, mocsaras terület volt, sokkal több volt a láp és mocsár, mint most. A lápból kimagasló dombocskákon pedig már régen faluk keletkeztek, ahol az emberek Szent István királyunk óta jó keresztények módjára éltek. 

 Bizonyára nem mondok újságot, ha azt állítom, hogy szegény magyar népünk, amióta csak itt él a Kárpát-medencében, testével fogta fel a sok pusztító hadat, amelyek a nyugatabbra lakó népekre zúdultak volna

Mivel nem volt útlevelük, Puzdák Pisti tanácsai szerint jártak el.

  Réges-régen történt ez, évszázadokkal ezelőtt, amikor még minden falunak megvolt a maga ura. Háj, nagy urak voltak ám! Várakban laktak, erős seregük volt, díszes, színpompás ruhákban jártak, hatalmas vendégségeket, lakomákat rendeztek.

Először nem is figyeltem fel rá, mert sok kacat között volt, az elhasznált tehénkaparók, ácskapcsok, meg más effélék társaságában . Talán az volt fúrcsa rajta, hogy gyalult volt, és kisebb, mint egy szerszámos ládikó.

Egy kedves barátom mesélte ezt a történetet, Attila, akivel karácsony előtt, ültünk az asztalnál, és készülve az ünnepre, beszélgettünk. Eszébe jutott egy karácsonyi csoda, ami velük történt meg.

A patak bal partján, jóval a falu közepét túlhaladva áll nagyapám, vagy talán még dédnagyapám háza. Az biztos, hogy abban született édesapám, és valamikor ez a kis vályogház zsúpfedeles, zajos hajlék volt, ahol egy szegény zsellércsalád élte a mindennapok  küzdelmes életét.

    Történt ez még az időknek hajnalán, amikor a földet óriások lakták. Ez a táj olyan sima volt, mint a víz tükre.

  A 48-as szabadságharc után a tiszteseket, akik nem bujdostak el, kivégezték, vagy hosszú börtönre ítélték. De az egyszerű baka vagy huszár sem úszta meg szárazon.- kezdte újra a szót pásztorunk.

AZ UNGVÁRI PIACON

    Most a pásztor felesége vette át a szót: „Én Iskébe nőttem fel. Ez egy kis falucska itt a Laborc másik oldalán. Valamikor Kápolnás kis Iskének nevezték