Először persze terepszemlét tartottak, és Gyuri, aki a legbátrabb lévén vezérnek érezte magát, úgy gondolta, itt az idő, hogy beszédet tartson, és lelket öntsön a másik két Gy. -be. „Fiúk, mi van veletek, miért nem figyeltetek jobban? Ha figyeltünk volna, a nyúl biztosan nem szökik meg!"

A három Gy. már türelmetlenül várta a karácsonyt. Mi tis hoz majd nekik a Jézuska...? Tudták ők, mit szeretnének, de azért már annyira tényleg nem voltak gyerekek, hogy ne legyenek tisztában azzal, hogy ki is hozza az ajándékokat.

Ez a hét minden gyereknek a türelmetlen várakozások hete volt. Nem csak a téli szünidő közeledett a jövő héten, hanem a karácsony is.

 A fiúk boldogan tértek haza. Végre „talán“ megvan az első trófea, és Pesta bácsi is azt mondta, hogy így, jól megfüstölve biztosan nem romlik meg. Most már azon törték a fejüket, milyen szemeket tegyenek az egértrófeára.

Őszintén, nem tudom, hogy e különleges alkalomra mi lenne a legmegfelelőbb gesztus; - csupán csak a vallomás, a köszönő szavak, vagy egy szál virággal és egy üveg borral üljek le veled szembe és úgy mondjam el azt, amit el kell mondanom.

Mind a három Nagyvadász haza szaladt egércsapdát keresni. Becsületükre legyen mondva, Gyuszinak, Gyurinak, és még Győzőnek is átvillant az agyán, hogy csapda állítás nem is méltó az igazi vadászokhoz, és hogy az így elejtett vad talán meg sem érdemli a „Trófea“ becsületes elnevezést.

A Három Gy.  a szérűben tervezte berendezni a leendő trófeaszobájukat, amit csak amolyan gyüjtőhelyként akartak használni, mert majd az egész nagy gyűjteményt az iskola álattani szertárának fogják ajándékozni 

Volt három jó barát a Gyuri, a Gyuszi és a Győző. Igaz, hogy még alig taposták életük tizedik évét, az osztálytársaik között már öreg, tapasztalt vadászoknak számítottak..

Zoltánnak, és Ágnes asszonynak is könny csillogott a szemében. Sok kérdés kavargott agyukban, de megszólalni egyikük sem tudott.  Pisti a pohárban csillogó vörösbort vizsgálgatta.

Látod Zoltán. Negyvenöt év után haza látogatol, és én csak panaszkodok, meg a rossz sorsokról beszélek. Amikor te a szüleiddel elmentetek, mi még gyerekek voltunk. Nem érthettük a szoci szörnyűségeit.  A szociban nőttünk fel, amikor már alább hagyott a magyargyűlölet, a kuláküldözés. Lassan ugyan, de  fellélegzett mindenki.  Megtanultunk élni abban a renszerben.

Pisti csendben gondolkodott .“Nem is tudom, neked ki jut eszedbe, kinek a sorsa érdekel.  De ha a legsikeresebb gyerekkori játszótársunkkal akarsz találkozni, elég holnap kimenni a  főtérre.

„Én kisgyerek voltam, mikor a szüleimmel diszidáltunk.Így nem emlékszem a „szocira“ – ahogy édesapám, meg néha édesanyám is emlegette. Csak tőlük hallottam a kitelepítésekről, magyarellenességről, „földreformokról“, „beszolgáltatásoktól“. Meg voltam győződve arról, hogy az itteni rendszerváltás elhozta nektek is az igazi szabadságot.

Imént olvastam az Evangélikus Élet-ben , hogy Oklevéllel tüntettek ki egy harangozót.  Írjuk ide a nevét : Bohus-Magyar György. A" Békéscsaba szlovákságáért"  végzett munkájáért kapta a megtisztelő címet , mint az evangélikus templom harangozója.

Ötvenes éveit taposó, ráncos arcú férfi állt az asztaluk elött. Gyérülő haja teljesen fehér volt, de a bajusza , amelyikben csak éppen elvegyült egy-egy fehér szál elárulta, hogy még azért nem Matuzsálem korú férfival van dolguk.

A több órás vezetés közben lelki szemei előtt lepergett a negyvenöt év . Mikor a nagy betűs „SZABAD VILÁGBA“ érkeztek, ő hat éves gyerek volt, és nem is tudatosította , mennyire nehéz dologra vállalkoztak a szülei.