Fázok, nagyon hideg van megint,
egy hatalmas tüzet kellene rakni,
mely köré férne minden Magyar,
hogy tudnánk jól, összemelegedni.

Köldökzsinór nélküli néma magzat,
fény nélküli templom boltozat,
eső nélküli szikkadt földdarab,
homok nélküli folyópartszakasz,
- ez vagyok nélküled.

Nézem, ahogy a munka hevében,
izmos tested verejtékgyöngyökbe
öltözteted,
s verejtéked egy-egy gyöngye
szépen, lassan hogy gördül le
köldöködre.

Vágyam immár szemérmetlen,
ott lapul fénylő szemeimben,
véremben,
vad táncát járja immár bennem
a kéj.

Gesztenyefa gyertyái égnek,
Fehér, lila fénnyel fordulnak az égnek.
Tavasz van, csuda szép.
Virágba borul fa, mező, a rét.

Szíved, lelked átjárja valami csoda,
Ezer kis gyertya láng illata.
Ahogy a gesztenyefa virága,
Szívedben kigyúl a szeretet lángja.

Somogy-országnak, déli szegletén,
a Dráva határolta, legalsó peremén,
vízmosta partszakasz, homokos fövenyén,
őstölgyesek közt makkot hullajt a szél.

Boltívek hajolnak ajtó ablak felett,
ezt az otthont építettem fel neked,
árnyékok kúsznak végig a falakon,
rózsalugas fogadd téged a bejáraton.

Álmodtam megint, hullámzó búzamezőket,
színes vadvirágokkal terített, tarka réteket,
veled álmodtam, hogy újra fogod kezemet,
mosolyoddal törlöd, kibuggyant könnyemet.

Nézem a kék égen gomolygó felleget,
beszélek hozzá nem várok feleletet,
helyette válaszolnak gyors röptű madarak,
vannak kik kárognak vagy szállva dalolnak.

Fentről néztem, hogy mint terül a végtelen,
színes foltokat, s nem virágot a réteken,
patakot folyót szerte futó utakat,
mi él mi mozog, de téged sem láttalak.

Piros szalagot
fűzött hajába a szél,
fehér virágok közt
szaladt

Lelkemből megint, kitéptek egy darabot,
Könnyeim kijöttek, a fájdalom hasított,
Ó Istenem, miért bántanak így engemet,
Miért nem kapom vissza, az adott szeretet.

Mikor még a fényben, álmodtam a jövőt,
mindig előnyben részesítettem a képzelőerőt,
szavaim tán fogannának, a légüres térben,
 akkor sem, ha utat találnának süket fülekben.

Havasi gyopár te csillagok virága
Mennyből Isten küldött boldogságra
Megdobban a szíve, ki rád tekint
Elfogja az öröm, s boldog lesz megint
S szíve szikrázó csillagokkal telve
Boldog lesz a lelke
Sziklák magaslatán nyílt virág
Elérhetetlen vágy
Az legyen csak boldog ki meglát

Vágyok még én is az új tavaszra,
nem elém siető alkonyatra,
egy éltető boldog pirkadatra,
a szél borzolta szöszi hajadra.

Előttem ugrottál fel a buszra,
úgy néztelek téged vágyakozva,
benn nagy volt a tömeg nem láttalak,
de hallottam édes kacajodat.

Szeretlek drága
Imádlak Téged
Attraktív mosolyod
Láthatatlan szenvedésed.

Tekinteted lágyságát
Járásod harmóniáját
A csókod édességét
Az ujjaid kecsességét.

Ha nem lettél volna
Akkor is eltelnek az évek
Ahogy nem lehetünk tizenévesek
És első szerelmesek sem már.

Talán valahol még engem is várnak,
hol letehetem ólomsúly málhámat,
előtte halkan, illendőn kopogok,
nekem fénylenek a karcolt ablakok.
Magamnak már magam vagyok az élmény,
illanó fény e sötét erdő mélyén,
kopott az ingem, és rojtos a gallér,
csézámra pattanok, mit egy gavallér.
Majd hunyorogva a Napba nevetek,

Panellakásom konyhaasztalán
- miközben kint a város, s tél csatázik -,
egy kis demizson áttetsző falán
jó apám múlt őszi bora parázslik.

Leszek én a szolgád csak fogadj azzá,
megaláztak sokszor imám szólt hozzád,
igaz másfajta keresztet cipeltem,
annyit mint te Uram mégsem szenvedtem. 

Magyar népemre mért világ egy gazságot,
Trianoni száz év igazságtalanságot,
így országot népével együtt feszítettek,
azóta is e bűnök elöl kitérnek.

Játszd újra el nekem a csodás dallamot,
játszd el még egyszer az "almafa virágot,
ott a parkkal szemben neves kocsma állt,
ahol Pintér-Dúnda Pista muzsikált.

Játszd újra, vagy akár másik muzsikát,
gyantázd újra meg újra vonódnak húrját,
húzd rá Pista húzd, ne törődj a múlttal,
küldök újra százast a pincér fiúval.

Féltsd és óvjad környezeted,
Öregszik amúgy is a Föld.
Lehet, sebe még beheged,
De nagyon vigyázz, meg ne öld!

2019. május 2. 

Kép az Internetről